Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Patsch Ferenc: Nüsszai Szent Gergely istenfogalma a klasszikus görög gondolkodási hagyomány összefüggésében

nyéknek és kihívásoknak megfelelni kényszerülő keresztény közösségeknek. A költők, az orphikus mítoszok, az eposzok szerzői éppúgy tényezői voltak a korabeli szellemi közegnek, mint a szigorú logikai, merev „fizikai” rendszerek, a sztoikusok, püthagoreusok vagy az epikureusok, peripatétikusok, no és mindenekfölött az „isteninek” (o0£toc — sugalmazottnak tartották!) mondott Platón követői. A filozófia eredményei pedig szervesen hatottak a kor égető teológiai problematikájára való válaszadáson fáradozó keresztény szerzőkre.

A teológiában a szentháromságtan tisztázódásának idejét éljük. A polémia főszereplője heterodox részről, egyúttal pedig Gergely istenfogalmának negative meghatározó alakítója — Philón és Porphüriosz után a harmadik kulcsfigura — az újariánus rétor: Eunomiosz. A legfontosabb szakterminusok kiérlelődésének helye pedig éppen Kappadókia.

Hogy megértsük a keresztény szerzők kritikus magatartását a környezetei szemben, és felismerjük egy erre választ adó, a hívőknek szóló irodalom megírása szorító igényének egy újabb indítékát, ahhoz elegendő csak az uralkodó újplatonikus iskola gyakran kifejezett keresztény-ellenességére gondolnunk (Kelszosz: AÀjyrnç Áoyoc-ára, Porfüriosz Katt^picmavacov-jára, Jamblikosz és Julianusz Aposztata működésére). Mindebben persze a pogány étosz mélyülő és mind nyilvánvalóbbá váló válságát is tetten érhetjük. A pogány rétorok felháborodása érthető; a Jusztinosszal, s nyomán az apologéták- kal benyújtott keresztény jogigény a legnemesebb pogány örökségre szólt: a görög filozófiára. A nagy variációs gazdagságot mutató és helyenként igen szélsőséges nézeteket felvonultató filozófiai (és vele összefüggésben teológiai) iskolák felhasználhatósága a keresztény teológia szempontjából természetesen különböző volt. A legfőbb isten (7tpoxoç0£oç) radikális világfelettiségének kidolgozása, a negatív teológia (vö. később via negativa!) kibontása jórészt a középplatonikusok érdeme, akikre még névszerint és szövegszerűen is visszatérünk. Az ötlet hatástörténete szerteágazó és igen messzire vezet; Gergelyen és az 5. századi apokrif irat; a nagytekintélyű Pszeudo Dionüsziosz Areopagitészen át Szt. Tamásig, a középkori teológián és misztikán át ízesült bele az európai gondolkodás sokszor nem is olyan szembetűnő mélyrétegeibe. A 2. század apologétáinak és a 3.század óriásának, Origenésznek kapcsolódása ezen gondolatokhoz mára vitathatatlan. A középplatonikus szerzők teodí- ceája még közös alapot jelenthetett az újplatonikus és a keresztény szerzők számára, hangsúlyozottan fenntartva az isteni lét transzcendenciáját, egyidejűleg pedig racionális megközelítésének legetőségeit kutatva és Platón nyomán határozott mértéktartást tanúsítva a mitikus, költői elképzelésekkel szemben. Egyébként általában elmondható, hogy a középplatonikus követők inkább a mester szellemének folytatói, kevésbé kapcsolódtak még eredeti szövegeihez.

Platónnál ellentétban Arisztotelész nem volt nagy hatással a keresztény ókorra (3), hacsak például az elveit jól ismerő, recipiáló és a Platónéival kibé.82