Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Joseph Ratzinger: Elmélkedések Nagypéntektől Mennybemenetelig

az Alleluja-éneklés a húsvéti liturgia szimbolikus drámájának harmadik eleme, akkor ez a harmadik elem alapjában véve az ember maga, akiben az éneklés és az ujjongás ezen őslehetősége rejlik. Olyan ez, mintha előtűnne belőlünk az, amivé egyszer válhatunk és válnunk kellene: az, hogy egyszer majd egész lényünk egyetlen hatalmas öröm lesz. Micsoda jövő! Nem kellene egyszer végre arra törekednünk, hogy elfelejthessünk minden kisszerűt, ami nyomaszt és félelemmel tölt el, hogy elragadhasson minket az a lehetőség, mely jövendő sorsunkként már bennünk rejlik,és ily módon tiszta szívből énekeljünk: Alleluja.

A Feltámadás mint küldetés

Az Újszövetség egyetlen híradása sem annyira személyes jellegű, egyik sem írja le a Feltámadottal való találkozás egyes emberek általi átélését any- nyira, mint a János evangélium. A híradás rögtön a két tanítvány a sírhoz történő versenyfutásának rejtelmes eseményével kezdődik, mely tulajdonképpen a karizma és intézmény közötti feszültségre utaló korai jelzés, egyszersmind utalás a kettejük közötti egyetlen legitim versengésre: elkötelezettebb követésért, nagyobb hitért és méginkább szolgálatkész szeretetért. Fokozottan érvényes ez a Mária Magdolnával való találkozásra. A gyászoló, felkavart asszony megállapította, hogy a sír üres, azonban nem azért mintha kifosztották volna. A kendők és gyolcsok összehajtva fekszenek helyükön, csak a holttest tűnt el. A történtekre nem talál magyarázatot, és ezért összehívja a tanítványokat, akik szintén semmit sem értenek. Aztán pillant meg egy embert — valószínűleg a kertész az, talán meg tudja mondani mi történt: „Uram, ha te vitted el mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem! — szólítja meg (20,15). Csak amikor meghallja hangját, csak akkor ismeri fel, hogy ő maga az. Figyelemreméltó ez a mozzanat, egyúttal egybecseng azzal, amely a Feltámadásról szóló tudósításokban újra és újra előtűnik. A tanítványok például, akik Emmausz felé tartanak, ugyancsak az Úrral tartanak egy darabon, anélkül, hogy felismernék. Bár amikor az írásokat kezdte magyarázni lángolt a szívük, de csak a kenyértörésnél nyílik fel szemük és ő abban a pillanatban, amikor felismerik, eltűnik előlük. Ilyen észrevételek alapján világossá válik, hogy Jézus nem egyszerűen a halálból oly módon visszatért ember mint Lázár vagy a naimi ifjú, hisz ez esetben két nap után minden további nélkül felismerhető lenne. Nem egyszerűen csak folytatja onnan, ahol Nagypénteken abbamaradt, hogy mégegyszer rövid időre élhesse földi életét. Új módon él és mégis ugyanaz maradt. Felismerni viszont csak azok tudják, akik képesek a szívükkel látni.

A Jézus és a Magdolna közötti beszélgetésben pontosan ez válik teljesen nyilvánvalóvá. A megszólítás, amivel nevén szólította, felrázta és látóvá tette; azonban felejtsük el hát a keresztet, és így válaszol neki: „Rabboni, Meste44