Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Papp Miklós: Az emberi személy kibontakozása az idő és az embertárs dimenziójában
zumba, hiába van otthona, gyereke és felesége. De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta. Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része, és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.”1 A csúcs Mindaz, amiről eddig szó volt, az nem ideál, nem erény; egyszerűen az önmagunkkal való azonosság. Az ember humánus létre „ítélt” létezői. A humanitás nem az a törvény, melyet mint ember előír magának. Az ember az emberséget nem választhatja, rendeltetésével szemben nem szabad: éppen ez a rendeltetése szabadítja fel! „Két ember találkozásánál nem valami alkalmi, az emberhez utólagosan érkezett, kívülről ráerőszakolt dologról van szó, hanem sokkal inkább egy, az ember lényegében rejtőző szabad, önkéntes elhatározásról. Elfogadhatja a találkozásokat, mint előre kiszabottat, de végig fönnáll szabadsága: önként teszi-e, szívesen teszi-e.” A találkozás legmagasabb foka, amikor szívesen láttatom magam, szívesen látom a másikat, szívesen beszélek és meghallgatok, szívesen adok és fogadom el a segítséget a közösségben. Az ember a legbensejében az, ami a szívében van, az, hogy „szíves”. Az ember csak akkor önmaga, ha saját szabadságának törvénye alatt áll, ha nem parancsra, hanem belső igényének megfelelően „szívesen” cselekszik.1 2 Simone Weil ugyanerről a belső igényről, szívességről vall: „A megfeszített akarat itt nem sokat számít. Csupán a vágyódás táplálhatja figyelmünket, aminek viszont kedv és öröm kell, hogy a kísérője legyen.” A találkozásnak csak akkor van valódi értéke, ha szívesen történik. Ekkor az együttlét boldogsággá válik. Kölcsönös ajándékozás-ajándékozottság, kölcsönös öröm. Az embertársam boldogsága lényeges összetevője boldogságomnak. A másik jelenléte mindig szükségszerű önmagam megértéséhez, és a boldogságomhoz. Miért? Nem fér papírra. Titok. Valahol itt húzódnak a filozófia és a pszichológia korlátái. Elnémul az alulról inspirált gondolkodás. Arról, hogy mi 1 Tanulmányok, esszék, cikkek II. 293 2 Ember és embertárs 122-33 215
