Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Papp Miklós: Az emberi személy kibontakozása az idő és az embertárs dimenziójában

van a korláton túl, hogy az ember lényegében miért társas, hitelesen csak a teológus gondolkodók beszélhetnek.

Gabriel Marcel a „teremtő hűségről” beszél: amikor a másikat Te-nek tekintem, csak azért lehetséges, mert minden Te részesül a tökéletes Teből. Ez az istenképiség. A teremtő hűség Isten teremtői mivoltából való részesülés; nem passzív, hanem aktív: az ember állandó odaadása, magát elkötelezése.1

Martin Buber: „Az okság uralma a fizikai világban korlátlan, de ez nem nyomasztja az embert, akinek mozgástere nincs a fizikai világba zárva, hanem újra meg újra képes belőle átsiklani a viszony világába. Aki belép az abszolút viszonyba, azt semmi egyes nem érinti többé, sem a dolgok, sem a lények, sem a Föld, sem az Ég; de minden benne foglaltatik a viszonyban. Mert a tiszta viszonyba lépés nem azt jelenti, hogy mindentől eltekintünk, hanem hogy mindent TEben látunk.”1 2

„Aki lelép az emberszeretet útjáról, hogy Istent szeresse, az sohasem fogja megtalálni. Istent minden emberi valóságon fölül imádva kell szeretni. Az igazi istenszeretet ezért már önmagában is emberszeretet, sőt az előbbi csak az utóbbi által nyerheti el tökéletességét. Csak az ismeri Istent, aki szereti felebarátját. Ha Istenre irányuló léte miatt szeretjük az embert, akkor léte legizgatóbb lényege és értelme miatt szeretjük őt.”3

„A Szentháromság dogmatikai értelmezése közben érthetjük meg a keresztény ember egzisztenciáját. Az isteni személyek relációk, méghozzá szubzisztens relációk: azaz Istenben a lényeg és a relációk azonosak: létük teljesen kimeríti az Atyaságot, a Fiúságot, és a Lehelltséget. Az istenképiség- re teremtett ember sem szubsztancia csupán, hanem Istentől való és Istenre irányított létező, csak az ÉN — TE — MI relációkban él és hat igazán.

A reláció fogalma és valósága képes kifejteni az egész keresztény élet értelmét és gyakorlatát. A Fiú mint Fiú nem önmagában van, hanem teljesen az Atyára irányul. Igazán a reláció fejezi ki az ember létmódját, aki a másiktól, a másik felé, a másikért való lét, amint Krisztus léte is teljesen nyitott lét valakitől és valaki felé, sehol sem reked meg önmagánál, amint a lét is eredetileg tiszta vonatkozás, és nem szubsztancialitás csupán, és mint tiszta viszony, egyszersmind tiszta egység. A perszonalisztikus gondolkodás ma már a személy lényegét a pro-egzisztenciában látja: a másokért való létben.”4

1 Nyíri Tamás: Filozófiatörténet, Jegyzet, Bp. 1983. 466

2 Én és Te 94

3 Hit szeretet remény 205-7

4 Fila Béla: A Szentháromság titka, Jegyzet, Bp. 1990. 131

216