Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

Papp Miklós: Az emberi személy kibontakozása az idő és az embertárs dimenziójában

mák, attitűdök és szerepmeghatározások kialakítása és elfogadása révén ezek a konfliktusok megoldódnak. Végül a működés szakasza azt jelenti, hogy kialakul a személyes kapcsolatok és feladatmegosztások szilárd mintája, ami lehetővé teszi, hogy a csoport elkezdje normális működését.”

A közösség „normális működése” olyan feladatok megoldását jelenti, amit a közös helyzet teremt, vagy a csoport választ magának, valamint segítségnyújtást. Amikor egy csoport a feladat megoldásán fáradozik, tagjai ki vannak téve a társas serkentési és gátlási folyamatnak. Ez azt jelenti, hogy aki munkáját mások előtt, vagy másokkal végzi, az az ismerős feladatot gyorsabban; az ismeretlen, új feladatot lassabban oldja meg. Megjelenhet a társas lazsálás jelensége is: a kollektív teljesítményért a felelősség megoszlik a sok egyén között, így az emberek kevesebb erőfeszítést fejtenek ki, ha tudják, hogy teljesítményük kevésbé ellenőrizhető.1

Mindenféle közös cselekvés alapja — a valós találkozás. Barth így fogalmaz: „A közösségvállalás konkrétan abban nyilvánul meg, hogy létünkkel támogatjuk a másik létét. Segítségnyújtás: oly közel állni embertársunkhoz, hogy saját cselekvésünk segítse az ő cselekvő aktivitását.” Az ember erre hivatott, erre képes. Nem élhetek a másik helyett, de bátoríthatom; terhét nem vehetem el, de könnyíthetek rajta, hogy ne csak mellette, hanem vele éljek. Nem a másikat,elsősorban magamat döntöm bajba — ti. az embertelenség állapotába —, ha a segítségnyújtást megtagadom. A humanitás nem jelent

egymásban való föloldódást. Az ember a másik embernek társa, és nem függ- 2 vényé.

Amit az embertársam a maga szabadságában tőlem elvár, csupán annyi, hogy vele legyek. Egyszeriségemben és pótolhatatlanságomban keres engem, mint olyan valakit, aki a saját lábán áll és jár. Az igazi együttlétben nem veszítem el magamat, hanem saját feladatom és felelősségem hordom, és megtartom a megfelelő határvonalakat. így ír Pilinszky a határvonalakról:

„A legjobban megformulázott közösségi és magánéletnek is egyedül az érettség és a szüntelenül működő lelkiismeret adhat valódi formát és tartalmat. Gyümölcséről ismerik meg őket. Az igazi közösségi embert a magánélet tisztelete jellemzi. Felelősségtudat és föltétien tapintat életében nemhogy kizárják, ellenkezőleg: kölcsönösen erősítik és éltetik egymást. Csak aki segíteni tud, ismeri a valódi tartózkodás erényét, s fordítva, az egyedül önzetlen képes mások szolgálatára. A világból csak az önzetlen tud visszahúzódni, az, aki a világból is a világért vonul vissza. Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univer- 1 2

1 A társas érintkezés pszichológiája 295-336

2 Ember és embertárs 113-7

214