Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
W. C. von Unnrik: Kereszténység és nacionalizmus az Egyház történetének első századaiban
nem téphetjük ki az őseinktől származó hagyományokat” (Protrept. 10). A sztoikusok mély tiszteletet tanúsítottak a nemzeti vallás iránt, és még a szkeptikusok is el tudták fogadni azzal a meggondolással, hogy „egyetlen dolog elegendő számomra, az, melyet őseink hagytak ránk” (Cicero: De Natura Deorum III. 9). A neopitagóreus Philostratosznak az volt a szándéka, hogy az elfeledett erkölcsöket és szokásokat újra a megváltozott élet részévé tegye. Mi volt a lényegi vonása ezeknek a hazafias szokásoknak, a „mos maiorum”- nak?1 Bizonyosan nem politikai. Ha pogány és keresztény írók között kutatunk, találunk olyan kitételeket, melyek a szokás és az erkölcs ezen köréhez tartoznak. Philostratos élesen bírálja a spártaiakat, mert divatos ruhájukkal hivalkodnak. Dió Chrysostomos Rodosz népét magasztalja, mint olyanokat, akik megjelenésben, hajviseletben és komoly testtartásukban az ősi görög életstílus utolsó képviselői. A lényegi vonás mindenekfölött a vallásra vonatkozik. „A kegyelet (pietas) legméltóbb gyümölcse az ősök hagyománya szerinti istentisztelet” — írja a neoplatonikus Porfüriosz (Ad Marcell. 18). Az eltérő népek — különösen az egyiptomiak — körében talált hagyományok meglehetősen furcsának tűnhettek, mégis elfogadták ezeket. Josephus ezzel az érveléssel tette újra és újra elfogadhatóvá a Mózesi Törvény jellegzetesen zsidó vonásait. A rómaiak számára vallásuk jelentette az állam mögött álló hatalmat, melyet őseik szokása és szertartása szerint tartottak meg. Magát a jelenséget elég jól ismerjük, de ebben az összefüggésben is szót kell ejtenünk róla. Korán megjelent a római történetírásban az az elgondolás, hogy Róma nagysága a római „pietas” gyümölcse. Augustus korában a nemzeti megújulás alatt nagy hangsúlyt helyeztek erre az eszmére, Horatius és Vergilius is ezt ünnepelte (gondolhatunk például az Aeneis-re). Ez az eszme nem tűnt el — miként Moore többé-kevésbé feltételezi —, hogy váratlanul fölbukkanjon ismét a 4. sz.-ban. Róma leikébe égtek bele a szavak: „Tu regere imperio populos, Romane, memento” (Emlékezz Róma, te uralkodói a Birodalom népein), és ezen az úton a nemzeti kultusz megőrzése és teljesítése volt a fő eszköz; a leglényegesebb, melynek hitelességét a siker is bizonyította. Időnként egybeesett ez a kultusz az uralkodó tiszteletével, de máskor tudatában voltak a távolságnak, mely attól elválasztotta. Az Acta Martyrum-ban a megkívánt áldozatot néha az uralkodónak kellett fölajánlani, néha azonban az uralkodóért. Meglepő módon kiemeli ezt az Acta Cypriani I és IV: az uralkodók rendeletet hoztak, hogy „eos qui Romanem religionem non colunt, debere romanas caeremonias recognoscere” (azok is kötelesek elismerni a római szertartásokat, akik 1 Ehhez V. ö. többek között: Johanna Schmidt, Ethos, Beiträge zum antiken Wertempfinden, Borna-Leipzig 1941, p. 35-59 (irodalommal). 174
