Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)

W. C. von Unnrik: Kereszténység és nacionalizmus az Egyház történetének első századaiban

amely virraszt fölöttük, és a szolgáló erők, melyek fölöttük állnak, különböző népek körében jelentkeztek, eltérő szokásaiknak, tiszteletüknek és elnevezéseiknek megfelelően” (De Iside et Osiride 67). Többé-kevésbé minden valóban egy. Ha elolvassa valaki Aelius Aristides értekezéseit az istenek változatosságáról, látni fogja, hogy Aszklepiosz ezen őszinte csodálója szemében mindegyikük lényegében azonos. Mennyire másként volt ez Izrael népénél! Náluk egészen más állt a középpontban, Isten ígérete; a szent haza pedig pogány kézre került. Még ennek a nagyon erős vallásos indíttatásnak az ellenére sem mertek lázadást szítani többé 135 után, és az istentelen Edomnak, azaz Rómának átkozására szorítkoztak. Megint a hatalom túlereje mondta ki a végső szót. De nem kerülheti el figyelmünket az értékes következmény sem: az Imperium Romanum magával hozta a „pax Romana” ajándékát!

A császári kor íróinak föltűnő sajátossága, hogy az elkülönülő nemzetek azonnal az erőszak és a háború vízióit idézik föl bennük. Ciceró ezt írja: „Akik úgy tartják, hogy kötelességük kiállni honfitársaik érdekében, de az idegenek érdekeire nincsenek tekintettel, azok megzavarják az emberi nem egységét”. Lactantius ezt a mondatot szó szerint átveszi egy művébe, amelyben fölteszi a következő kérdést is: „Mi hasznot nyerünk szülőhazánk számára, de mi veszteséget egy másik állam vagy nép kárára?” (Cicero, ©e Officiis III.6, Lact., Div. Inst. VI.6). Miként Plutarkhosz leírja, a görögök szabadsága csak vég nélküli polgárháborúk árán valósulhatott meg. A pogány id. Plinius és a keresztény Origenész egyaránt a nemzeti megoszlást látja a háború egyedüli okának, és hálásak, hogy mindez már a múlté. Eusebius mindig visszatérő témája, hogy miként ért véget bármely zsarnoki és demokrata uralom, és ezekkel ostrom és pusztulás járt együtt. A Birodalomnak köszönhetően most béke és jólét uralkodik. Nem csak abban az időben volt általános a köznép békéért való hálája, amely a polgárháború véres fölvonulását követte, hanem a császári kor időszaka alatt is. Ha elvetnénk is sokat azon beszámolók közül, melyekben ez csupán retorikai szólam, még úgy is elegen tanúskodnak erről az őszinte és szívből jövő háláról.

Mikor a zsidó Philón felkeresi Caligula császárt, hogy az Alexandriában történt zavargások után szót emeljen népe érdekében, „inter alia” így érvel: „A születéssel mindenkiben kialakul a szeretet szülőföldje és ősei szokásai iránt. Erről, ó Császár, nem szükséges beszámolnom, mert magad is szenvedélyesen szereted hazádat, és megbecsülöd szokásait” (Leg. 277). Philón a római hazaszeretetre hivatkozik, és hiszi, hogy ugyanezt ő is jó eséllyel megteheti. Ebben a védőbeszédben tanulmányunkra nézve két lényeges elemet találunk: a római szülőföld szeretetét és az ősök szokásainak tiszteletét.

Annak ellenére, hogy erőteljesen hatott az emberi nem egységének gondolata, megmaradt az igény, hogy fönntartsák az ősök szokásait. Igen sok párhuzamos helyet fűzhetünk ahhoz a tanúsághoz, melyet Alexandriai Kelemen ad egy pogány ajkára: „...de, miként magad is mondod, tiszteletlenség nélkül

173