Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Joseph Imbach: Kiáltanunk kell, mert ínséget szenvedünk!
E két példabeszédnek tulajdonképpeni témája nem az, mint a Bartimeus történetnek, t.i. a hangos kiáltozás, hanem a meghallgattatás bizonyossága. Jézus ezt a bizonyosságot és a kitartó könyörgést semmi esetre sem játssza ki, hanem épp azt mutatja meg, hogy a két magatartás feltételezi egymást. De a fó' hangsúly azon a félreérthetetlen utaláson van, hogy Isten azt az embert, aki fáradhatatlanul kiált hozzá, nem hagyja egyedül szükségében, hanem segítségére siet. Érthetően felbukkan ez Jézus kommentárjában is, amelyet ehhez az „erőszakos barát” példabeszédéhez fűz: „Én is azt mondom nektek: kérjetek és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Lk 11,9) Ámde ezzel az ígérettel szembenáll egy tapasztalat, amellyel már bizonyára minden imádkozó találkozott. Éspedig az, hogy Isten olykor éppen akkor hallgat makacsul, ha az ember a legsürgősebb választ várja. Ezzel egy olyan kérdéssel szembesülünk amelyet általában fel sem tesznek, de az erre adott választól nagyon sok minden függ: mikor hallgattatott meg tulajdonképpen egy kérés? A válasz: Ha az imádkozó ismét szilárd alapot talált Istenben. Vegyük azt az esetet amikor —példának okáért —- hirtelen megbetegszik egy ember. Természetesen ezt szerencsétlenségként éli meg. Ha mármost Istenhez gyógyulásért imádkozik, akkor ezt azért teszi, mert ismét vidáman, gyógyultan és gond nélkül akar élni; egyszóval mert boldog szeretne lenni. Végülis erre vonatkozik kérése, ha ezzel nem is számol. Ha a felfoghatalan Istenbe vetett bizalmával betegségének dacára ismét boldog kiegyensúlyozottságot találna, és ezzel belső békét is, tulajdonképpen elérte célját: kérése és imádsága is meghallgattatott. Persze nem állítjuk azt, hogy az ember nem remélhet a rendkívüli ima-meghallgatásban, és mindez távolról sem jelenti azt, hogy csak lelkieket volna szabad kérni, múlandó javakat pedig nem. Egy gyerekhez hasonlóan — aki nem absztrakt módon kéri szüleitől „a szerete- tet”, hanem konkrét szeretet-nyilvánulásokat kíván, — szabad és kell is Istenhez mindennapi gondjainkban segítségért folyamodni. Mert Isten az ő szeretetét felismerhetővé teszi számunkra a múlandó dolgokban is. Az a tapasztalat, hogy a tárgyi imameghallgatás gyakran elmarad, jelenti éppen a próbatételt a hívő számára. Isten bizonyos tekintetben a bizalom kérdését állítja elébe. Bízol-e bennem, hogy gyógyulásodat egy másik úton is meg tudom valósítani, mint ahogy te azt most szeretnéd? Ez ismét visszavezet bennünket a bartimeusi történethez. Az evangélista azt akarja elbeszélésével illusztrálni, amit Isten Jézus Krisztus által végbevisz. De ugyanakkor megérteti velünk, hogy Isten minden kiáltásból többet 157
