Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Joseph Imbach: Kiáltanunk kell, mert ínséget szenvedünk!
hall ki, mint amennyit az ember belehelyez, és ezért ő gyakran másként hallgat meg, mint ahogyan azt elvárjuk. Bartimeus csak azt szeretné, hogy a vakságából meggyógyuljon. A világot újra akarja látni; városát Jerikót, és ott az embereket, a dombokat, a napot, a csillagokat, a holdat. Jézus azonban nemcsak a szemet nyitja meg, hanem egyidejűleg egy új valóságot is, úgy, hogy Bartimeus az élete ettől fogva egészen új irányt vett ahhoz képest, mint ahogy ő azt előre elképzelte. Nem tért vissza a városba, hanem követte Jézust. Kiáltásának következményei a maga számára is meglepőek. Útja Jerikó helyett a Golgotára vezet. Mert a Golgota az egész márk-i evangélium koncepció csúcsa, Jézus célja és mindenkinek, aki őt követi (Mk 10,35-40). Ezzel az evangélista nem azt gondolja hogy követőinek föltétlenül véres mártíromságot kell elszenvedniük,mert ez a hívő számára is csak komoly határeset. De persze ezzel utal arra is, hogy mindenkinek, aki tanúbizonyságot tesz Jézus mellett, normális esetben, nehézségekkel és méltánytalansággal kell számolnia. Ezek úgyszólván maguktól adódnak, amennyiben a jézusi lelkidet állandóan szemben áll a korszellemmel. Kyrie eleison! Másodszor úgy láttuk, hogy a vak koldus Jézus felé kiált: Tégy irgalmasságot velem! Márk evangéliumának görög szövegében az „eleen” ige áll, ugyanígy a római liturgiában a szentmise elején háromszor ismételjük — Kyrie eleison — Uram irgalmazz! Ez a felkiáltás velőkig hatol, ha egy nagy szerző művében halljuk, például Mozart koronázási miséjében, vagy Gounod Cecilia miséjében. Ezt az „Uram irgalmazz”-t ellenben a mi szentmiséinkben, úgy mondják, mint amikor a „Na, hogy vagy?” kérdésre válaszolunk. A legjobb esetben is csak úgy hallatszik, mint egy kis sóhajtás. Nem kétségbeesetten és teljes szívből, hanem csak legtöbbször félszívvel és erőtlenül hangzik el egy „bocsánat kérés”, ami általában egy pár elkerülhetetlen „emberi gyarlóságra”, tehát nevetséges dolgokra vonatkozik. Az ember Isten irgalmát csak akkor veheti komolyan, ha kész Isten előtt és önmaga előtt is beismerni, hogy irgalomra szorul. Ha az ember tényleg Isten irgalmasságában remél, ezzel feltételezi a készséget, hogy az O vezetésére fenntartás nélkül rábízza magát. Ez beláthatatlan kockázattal jár, és éppen ez az, ami olyan könnyen elriasztja az embert. Hasonló helyzetben találjuk magunkat mint Bartimeus, mielőtt elszánta magát, hogy segítségért kiált. Természetesen szeretne ő ismét látni, de egyidejűleg fél is ettől, mert ez azután az eltartottság végét jelenti; saját lábán kell megállnia. 158
