Munkálatok. Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1994)
Romano Guardini: A hit válságai
rata ábrándnak bizonyul, mindenki megszégyenülésként éli meg. A jövendő férfi férfiúi hiúságán esik csorba, éppúgy mint a jövendő nő női mivoltán és fenyeget a szkepszis veszélye, amely csak felerősödik attól az érzéstől, hogy az illető valóban felnőtt és a csodák igézetétől megszabadult emberként tudja magát feltüntetni. Nem szükséges különösebben bizonygatnunk, hogy a hit az első, amely ezt a válságot átéli. Az idealisztikus hit széthullik. Önmaga előtt hitelétvesztett- nek, világtól idegennek, szentimentálisnak, túlzottnak tűnik. A változás ismét a legkülönbözőbb módokon mehet végbe. Például úgy, hogy a fiatalember gondolkodásában és érzéseiben józanná válik, a többi emberhez fűződő kapcsolatában kritikusabb, hivatásában szilárdabb, a közéletben magabiztosabb lesz stb. Éppen így a hit is a legkülönbözőbb módokon újulhat meg. Ha ez valóban megtörténik — éspedig a megfelelő mélységben —, akkor az éretté váló ember a valóságot olyannak fogja elfogadni amilyen, de nem kapitulál előtte, hanem vele szemben hite segítségével tartást alakít ki. A hit a világgal szembeni függetlenséggel igazolhatja önmagát. Gyökereit inkább saját talajába mélyeszti és képes a léttel szemben bizonyos távolságtartással fellépni. Ez a tartózkodás a valósággal kapcsolatos minden csalódásnak szabad utat enged, de ezekkel szemben önmagát a „mégis”-ben határozza meg. Sőt talán még egy mély, haragos elégtételt is érez afölött, amiért a dolgok nem állnak jól, keményen ellenáll a keménynek és így hite küzdővé vált. Ezt így is kifejezhetjük: a hitben felébred a jellem. A jellem ugyanis azt jelenti, hogy a meggyőződés szembenáll a valósággal; erkölcsöt, kitartani-tu- dást jelent, belép a hitbe; a szívós küzdelem a valósággal, az adott helyzetben kitartás anélkül, hogy a siker reménye belátható időn belül kecsegtetne. Ez a nagykorú ember hite, akár férfi akár nő, aki illúziók nélkül kizárólag a hűségből él. A fejlődés azonban talán még tovább megy. Ennek a hitmagatartásnak a lényege abban a szilárdságban van, amellyel a valóságot átéli, de egyben egy különös elszántságban is, amellyel a harcot fölveszi és végigküzdi. Ha növekszik a hit, akkor eljön a pillanat, amikor saját magát olyannak látja, mint aki a mélyben szilárd alapot vetett, és aki képes győzedelmeskedni. Ekkor már a „világ” valóságával is szembe tud szállni és ki tudja harcolni azt a győzelmet, amelyről János így beszél: „Az a győzelem, amely a világot legyőzi, a mi hitünk.” Ahogy az ember kitart és tovább él, a szembenálló valóság egy új relativi- zálódása megy végbe. Súlyából, sűrűségéből és erejéből veszít ugyan, de a fiatalos, felfelé törő életlendületéből nem; az erosz végtelen törekvése és változtatási ereje változatlan. Az idősebbé váló ember számára ugyanis az „örök” tudatosan közelivé válik. Az élet mozgásának dinamikája csökken, s így tud a 149
