Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
115 nak, mint Szent Pál mondja, a prédikálás bolondsága által kell Krisztus igája alá vettetnie, mit remélhetünk, ha közbenjáró imáink által buzgóságot nem kérünk a papok számára vagy szavaiknak jó hatását ki nem esdjük a hallgatók számára? Az ékesszólás önmagában véve nem hoz áldást ; dicsérik ugyan érte a szónokot, de a hivők csak idejüket veszítik. A fő az Isten áldása. Ismeritek-e annak a szerzetesnek — gondolom jezsuitának — történetét, aki híres hitszónok volt és akinek beszédeire tömegesen tértek meg az emberek? Isten kinyilatkoztatta neki, hogy egyetlen megtérést sem köszönhet képességének vagy ékesszólásának, hanem valamennyit egy tanulatlan fráter imáinak, aki szentbeszédeinek tartama alatt a szószék lépcsőin az Üdvöz- légy-et mondogatta prédikációja sikeréért. Elmondok egy másik történetet is. Igazságáért nem kezeskedem, csupán a benne rejlő bölcs tanulság végett mondom el. Bizonyos szerzetest, aki mint hitszónok nagy hírben állott, rendjének egyik zárdájába várták, ahol még azelőtt nem volt. Délután azonban az ő alakjában egy gonosz lélek érkezett meg, hogy lássa, mi rosszat lehetne művelnie. Történt, hogy e napon egyik szerzetesnek a pokolról kellett volna prédikálnia, de' beteg lett. így az ördögöt kérték fel, hogy a pokolról beszéljen. Meg is tette, s mivel tapasztalásból beszélt, elgondolhatjuk, hogy beszéde bámulatos volt. De az igazi szónok megérkeztekor felfedezték a gonosz lelket és a kereszt jele által kényszerítették önmagának és rossz szándékának leleplezésére. A többi közt azt is megkérdezték tőle, nem volt-e érdeke ellen oly rettentő beszédet tartani a pokolról, hisz ezzel az embereket a bűntől elriaszt-
