Faber Frigyes Vilmos: Mindent Jézusért (Budapest, Szent István Társulat, 1940)
IV. Fejezet. A közbenjáró imádság
113 gét. És mégis : ha leggyöngébbek és legcsekélyebbek vagyunk is az Egyház gyermekei között, közbenjáró imáink által mindezekre hatalmas, üdvös befolyást gyakorolhatunk. Megszakítás nélkül dolgozhatunk értük ; mindennapi tetteink rájuk irányulhatnak és többet tehetünk értük, mint amennyit az összes követek valaha is tettek, pedig egy óráig sem kell állásunk kötelességeit elhanyagolnunk. Csak az ítélet napján látjuk majd meg, mennyire növeltük az Isten dicsőségét, költség, fáradság nélkül, sőt anélkül, hogy észrevettük volna, s mégis végtelen és örökkétartó jutalomban lesz ezért részünk. Közbenjáró imáink által Jézus érdekeit is előmozdíthatjuk. Valóban megható az, hogy Űrünk — ha szabad azt mondanunk — befejezetlenül hagyta művét, hogy iránta való szeretetünk örömét találja bevégzésében. Szent Pál joggal mondhatta, hogy a kolosszaiak miatt elviselt szenvedéseinek örült, mivel így pótolta a maga testében azt, ami hiányzott Krisztus szenvedéséből az ő testében, mely az ő Egyháza.1 Üdvözítőnk találékony szeretete akarta, hogy segítsünk neki annak az aratásnak a begyűjtésében, melyet drága szent vérével öntözött, és igazán hideg szívünknek kell lennie, ha ez meg nem indít. Vegyünk pl. egy gyötrő kísértést. Mily nyomorultan üldöz, mily éber mindig, mennyire hozzátapad minden jótettünkhöz, ájtatosságunkhoz, vezetéseinkhez, imádságunkhoz ! Mennyire fáraszt az ellenállásban, sajnos,mily gyakranbeleegyezünk és mily sokszor nyugtalanít a gondolat, hogy beleegyeztünk-e vagy nem. De, az ellenállás minden pillanata természetfölötti tény, a kegyelem győzelme, Jézusnak érdeke. Ugyanaz áll 1 Kol. 1, 24. 8
