Faber Frigyes Vilmos: Ez nagy szentség valóban! (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1938)
IV. Könyv. Az Oltáriszentség - Istenünk és Üdvözítőnk
219 ratuk ellenére hozzátértek. A bűnnek, meg a világnak kötelékei lehullottak lelkűkről, bánatos, de szerető szemének szelíd fényétől. Senkinek bája nem hasonlítható az övéhez. Vájjon ez a szépség varázsa, vagy személyi hatalmának bűnös ereje-e ez? Ennek titka talán nem csupán a személyi egyesülés titokzatos légkörében keresendő, hanem önmegtagadásának hősiességében is. Az apostol Jézus egész életét ezekben a kifejező szavakban foglalja ösz- sze: „Nem kereste, hogy önmagának tessék“. Ez volt Krisztus Urunk emberi jellemének hét főbb vonása. Derült, vidám, élvezethajhászó, beszédes, tréfás, parancsoló, s mindenben első lehetett volna. Ö azonban inkább akart csendes, elrejtett, szelíd, türelmes, alázatos, bájos és önzetlen lenni. És most kell-e mást mondanunk az Oltáriszentség szeretetreméltó életéről. Olyan közel van hozzánk, mindig nálunk van, nagy szeretettel eltelve irántunk! Oly sok özvegy és árva, any- nyi sok megkísértett és megpróbált, bűnöktől megkínzott és megtört szív öntötte ki panaszait már előtte, de még sem beszél... Pedig tudja, hogy egyetlen egy szó a mennyországot hozná a legfájdalmasabb szívbe, s annak mintegy varázslat által erőt, békét juttathatna, amit a világ sem meg nem adhat, sem el nem vehet. Lehívják az égből; és jön, ha hívják. Csakhogy csendben jön, hallgatódzik, csendben törjük meg és csendben fogyasztjuk el. Sőt a csodálatos jelenéseknél is festmények, képek és keresztek által beszél, de alig, vagy a legritkábban hallatszott hang a szent Ostyából. Sőt az nem is a saját hangja, amit mi hallunk. Olyan bensőségesen szereti ezt a hallgatást, hogy ez jellemének fővonása. Nem is gondolhatunk el csendesebb valamit az Oltáriszentségnél. Nem ismerünk elrejtettebbet sem. Az összes menedékhelyek között ez a legmélyebb, ahol elrejtőzik. El volt rejtve istensége Júdeábán, amint rejtve van embersége a szentségházban. Szentségi életének maga a módja is
