Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

80 egésznek a mulasztását helyrehozza és tevékenységét felfokozza a szeretet magaslataira. Az ember a bűnben legelemibb kötelességét, a hi­vatását hanyagolja el. Hivatás 1 Minden hivatás egy : Isten megdicsőítése. Mi akármennyire feszítjük is a magunk erőit, úgy nem tudjuk megdicsőíteni Istent, mint Jézus a misé­ben. Ha az angyalok kilenc kara egyesülve akarná a legmélyebb hódolatot Istennek bemutatni, — ha az Isten kegyelmének erejében megtisztult és megszen­telt lelkek számítatlan örökkévalóságokon át bemu­tatnák a fölértés, a szeretet hevében a tőlük telő leg­szentebb és legteljesebb hódolatot, mindez nem jönne számba azzal a nagyszerű liturgiával szemben, me­lyet a szentostya átváltoztatásának pillanatában Jézus Istennek bemutat, mi előtt még a miséző pap ugyan­ezt a szentostyát akárcsak fel is emelte.1 Ha tehát Isten megdicsőítése a hivatás, úgy Jézus az emberiségnek a legszebb hivatást adta meg, mikor Isten legnagyobb megdicsőítését, a misét hozzá kö­tötte. Pedig egészen hozzákötötte ! Ha mi nem ajánlunk fel kenyeret és bort, nem lehet szentmise. Ha nem mondjuk ki az átváltoztató szót, nem újul meg Isten dicsősége teremtményeiben. Ha kimondjuk, oly imá- dásnak leszünk eszközlő okai, melynél nagyobbat te­remtménytől Isten nem tud kívánni. Hogy azonban mi is egészen magunkévá tegyük, hogy Krisztus áldozata az én személyes Isten­dicsőítésemmé legyen, ahhoz feltétlenül kell, hogy Jé­zussal egyesüljek. Vagy valóságos belső életegyesü­lésben, az áldozásban, vagy legalább egyetértsek Jé­zussal az Isten megdicsőítésére való törekvésben. 1 W. Faber.

Next

/
Oldalképek
Tartalom