Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

78 ő képmására alkotott világot a halál ölelő karjai kö­zül. Legyen emberré és dicsőítse meg az Istent. Egy nem épen könnyű emberi életet a legtökéletesebben éljen le és állítsa bele az Isten gondolatának meg­becsülését a tagadáshoz szokott világba, hogy az em­beriség felfigyeljen rá, megkívánja ezt a tökéletesebb életet és nyomdokaiban aztán eljusson ismét az Isten atyai életközösségébe. A Fiú Istenre a legcsodásabb teremtő gondolat megdicsőítése várt : a megtestesülés. Isten legyen em­berré ! — Nagyobb és merészebb ez, mint a világ megalkotása. Minél nagyobb Isten gondolata, annál megdi- csőítőbb beteljesítése. Ha a második isteni személy Istensége fényét eltakarva egy fiatal szüzleány méhé- ben megfogamzik, a legmérhetetlenebb dicsérettel hó­dol meg a fölséges Isten előtt. Ez a megbecsülés mér­hetetlenül több szeretetet jelent az Isten számára, mint amennyi megbántást okozott az ember, aki el­végre is csak önmagával élt vissza, amikor túlbecsülte értelmét és szabadságát. Az emberiség nem fogadta el, amit az Alkotó kí­vánt tőle. Az Ige azonban az életakarás nevében szí­vesen lesz Isten kiszemelt áldozata eleven jeléül az Isten-elismerésnek. Örömmel vállalja a megváltói éle­tet : íme, jövök, hogy megtegyem, Isten, akaratodat, — mondja a Szentírásban.1 És a szeretet fölébe áradt az igazságosság mérté­kének. Angyala, követe által egy tisztaságos Szüzet arra kér, hogy fogadja méhébe, legyen anyja, mert kiválasztotta pásztorleánykának az Isten báránya mellé. És az Ige testté lön és az emberiségben élt, hogy megszabadítsa őket. Életét szenteli erre. Min­dent szeretettel, az Isten megdicsőítésének tudatával 1 Zsolt. 49. Zsid. 10, 9.

Next

/
Oldalképek
Tartalom