Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
77 ben pedig megvan a leromlás veszélye. A bűnben épen ezt sínyli az ember. A magára ébredő embert ez sarkalja vissza az élet eredéséhez. Azonban, amikor az ember tekintetét önmagáról visszafordítja az égre, élete fölött már sötét gátakat talál a gőg, az Isten lebecsülésének következményei eltakarták a látóhatárt az ég felé, és az örök Fény éltető sugarait felfogják.1 Isten világossága helyett a bűn sötétsége veszi körül. Ezt érezte meg az emberiség. Ezért sűrűn gyújtja meg az engesztelő áldozatok tűzeit, hogy elűzze a halál árnyékát. A lelkekben a bánat szeretettüzei kezdenek feléledni. Az ember érzi, hogy lebecsülte Istent, azért megbecsülésével és elismerésével és szeretetével hódolni akar előtte. Azonban ez az ő megbecsülése és elismerése és szeretése már értékét vesztette. Hiszen ugyanazzal egyszer már elébe helyezte önmagát Istennek. Az igazságosság szerint az ember sorsa az lenne, amit választott. Az élet szakadatlan fogyatkozása, kiszáradása. A hervadás összes fájdalmaival, de úgy, hogy egészen elnervadni nem tudna. III. a) Az Isten azonban nem a halál, hanem az élet Istene. Nem örül az élők elveszésén. Kinyilatkoztatásában azt mondja, hogy teremtményeit nem a halálnak alkotta, hanem az életnek.2 Azért szeretetében olyan gondolatot, tervet hajtott végre, amellyel isteni módon és igazságosan kiegyenlítést nyert a megbán- tásért. Megdicsőítést a lebecsülésért. Szeretetet a megvetésért. Egyszülött Fiához fordult, hogy szabadítsa ki az 1 Jerem. Siralm. 33, 44. 2 Bölcs. 1, 13. 14.
