Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

76

gyermeket. Csakhogy az oltárra tehessék önmaguk helyett.

Ez a vágy ma is él. Az Isten elhagyásakor született, csak az Isten megtalálása elégítheti ki. Titokzatos ösztönzés van bennünk. Érzés, hogy van valami, amiért nagyot tudnánk tenni. Ha kellene, készek lennénk a világot is térdre kényszeríteni eléje. Ez űzi a szentet és nem szentet egyaránt. Csakhogy egyik tudja ezt és érti és úgy szolgál neki. A másik nem tudatosan bár, de ezt akarja kielégíteni.

Ma ugyan már sokan nem tudják, vagy nem merik elhinni, hogy ez a vágy minek a következménye. Hogy mi és ki után kiált az a hiány bennünk. Vannak, akik azt hiszik, hogy vagyon, kényelmes élet, hatalom, vagy mély tudás hiányzik a boldogságukhoz, és a felé törnek. Mások meg az élvezetekben akár esztétikai és illő szépség, kellemesség átélésében, akár alacsony gyönyörűség habzsolásában, a szemek, a test kívánságainak kielégítésében igyekeznek meglelni a boldogságot.

Talán míg feléje tartanak, a boldogság reménye élteti is őket. De amikor elérik, nem kaptak más kielégítést, mint amit egy hervadó rózsa nyújthat : fáradt örömöket. Kábítanak, de ki nem elégítenek.

Ezek még nem tudják, hogy Őt kívánták meg, mikor égő szomjúsággal szomjűhozzák az erőt, a meleget, a békét és Istent keresik, mikor az igazat, a jót, a szépet, az értékeset akarják megtalálni. Nincsenek benne az élő Isten természetfeletti életközösségében. Önmagukból akarnak élni. Pedig az önmagában élés nagyon hasonlít pocsolyához. Elposhad a lélek élete, ha Ősforrásának vízfolyásától elszakad. Ezért jellemzője az emberiség önös részének a fojtó levegő. Régen is, ma is.

Amikor az ember mindenben csak önmagát keresi, csak önmagát értékeli, nagyon önmagába süllyed. Eb-