Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
75 az már el is fordult tőle, az már nem is él vele és benne. Ez természetes igazság ! Olyan ez, mintha a pohárból kiöntöm a vizet. Szükségképen tátongó űr marad utána. A bűn az a cselekedet, amellyel kiűzöm lelkemből Isten megszentelő erejét ; a bűnösség állapota pedig üresség, a természetfelettiség hiánya. d) A bűn elkövetése után Isten nem vette el büntetésül a természetfeletti célt is, de az odasegítő erőt. Isten közvetlen szent befolyását, kegyelmét kizárta a vétek, az Isten megvetése. Itt állt az ember. Nem dicsőítette meg Istent. Az ellenkező útra tért. Lelkében űr, kitöltetlenség. Elhagyta Istent és nem tudott visszamenni hozzá. Úgy járt, mint aki magasságokban élt és a havasok földöntúli légkörét nem felejtheti. Vérzik utána a szíve . .. Aki az emberiség vallástörténelmét ismeri, jól látja e vérzöszívű boldogságvágyás, Isten-keresés nyomait. Minden őszinte bálványimádás az igaz Isten keresése. Igaz, hogy helytelen úton !... Mi bálványoknak mondjuk a maláji fétisét, az egyiptomi íbiszét, bikáját, a görögök Zeuszát, a germánok Wotánját, a magyarok Hadúrját.. . Azok is !.. . Ők azonban egy régi sebre kerestek írt. Nem a bikát, az istenített mennydörgést látták ők ebben ! Hanem egy nehéz tudatot, a megbántás súlyát akarták megkönnyíteni. Cselekedetben tagadták meg az Istent, cselekedetben kifejezett imádással akarják jóvátenni. A cselekedet a legtökéletesebb beszéd. Aki igazán ki akarja fejezni lelke tartalmát, az tesz. Az ember áldozatot mutatott be. Egy pillantás a legműveletlenebb népek áldozataitól Európa klasszikus pogányainak áldozataira, igen beszédes szószólója az emberiség lelki vágyának. Van valami, amiért mindent odaadnánk : gyümölcsöt, kenyeret, juhot, kost, bikát. Leszakítanák keblükről a
