Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

62

csak az maradt, ami külsőleg látszik : csak jelkép, csak látszat, — de nélkülük nincs mise.

Minek ez a jel és látszat ?

Kell. Kell az emberi természetnek. Az emberszerető Isten ugyanazt akarja megváltani, akit teremtett. Akit testben teremtett, attól a testben vár imádást és engesztelési, teste útján akar vele életegységet. Isten a test által akarja megszentelni az embert, hogy az ember a test által megszentelje az egész természetet. A néma, értetlen, vak teremtés az emberi testen át lesz isten imádójává. Az emberi lélek is csak a test által ébred Isten gondolataira. Ezért kell a kenyér és a bor. Amit a szentmise jelent, azt ezek a szimbólumok kifejezik s hatalmasan a lélekbe vetítik.

A kenyér — lett a búzaszemből, amelynek előbb el kellett rothadnia a föld alatt, — megőröíték, — aztán tűz forrasztotta egybe a sütésnél. Már itt bontakozni kezd az áldozat jele : romlás, őrlés. — Mennyire életerő ! így kell nekünk az áldozat, mint a mindennapi kenyér. Maga Krisztus az élő kenyér. Életet ad, ha egyesülünk vele. így kell mindennap eggyé válnunk Krisztus áldozatával.

A bor, a szőlőtő nedve, — árad a Tőből, Krisztusból, kinek venyigéi vagyunk. Bor, de már nem is bor, hanem vér, jele annak az életnek, amely Benne és bennünk közös. Jele annak a szeretetnek, amely erős, mint a halál s a vérontásig, halálig szeret. A Lélek lakik a vérben, dobogtatja a Szívet, hogy a Szív szívünkbe szórja ezt a vért. Benne lakik a Lélek, élteti ezt a Vért, ezt a Testet s minden fájdalmon át hozzánk kapcsolja, s minket Krisztus áldozatává, Krisztust a mi áldozatunkká teszi.

Ezek a színek, jelképek, már nem csak általánosságban utalnak a nagy áldozatra, amely valamikor, valahol volt. Ezek magukkal sodorják az áldozat egész valóságát, ezek a színek egységbe forrtak Krisztus ha-