Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

61

a szőlővesszőé ? Krisztus áldozatul ajánlja magát, de csak az által lett áldozattá, hogy az emberiség fejévé lett. Krisztus felajánlja magát, de ugyanakkor, önmagában felajánl minket is. Mi áldozatul mutatjuk be Krisztust, de Krisztusban, általa magunkat is. Csak úgy mutathatunk be Istennek tetsző áldozatot, hogy magunk is áldozat leszünk Krisztusban, örök Főpapunkban.

Ebben az áldozatban a mi szenvedéseink elválaszthatatlan eggyé lesznek a Krisztuséval, s elválaszthatatlan egy az a diadalmas hatalom, mellyel ebből a szenvedésből engesztelés, bűnkioltás, Isten-dicsőítés lesz a szeretet által : „mindig magunkon hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyílvánragyogjon bennünk“. (2. Kor. 4, 10.)

Magában foglalja ez az áldozat minden örömünket is dicsőítésül, ahogy szenvedésünket engesztelésül. Benne van hálaadásunk és minden vágyunk : egy élő test vagyunk Krisztussal. E test vérkeringése a mise, ebben az egylendületű, egyetemes ritmusú életműködésben felolvad minden, ami bennünk csak van, és hódol a teremtő Istennek. Krisztus magához ölel minket. Izzó szeretete magához forrasztott, hogy többé semmi idegenség ne legyen Isten és ember között, hanem egész lényünk elmerüljön az isteni élet tengerében. Krisztusé az isteni élet bősége, és Ő benne a miénk. Ebben áll a szentmiseáldozat : hogy az isteni élet, mint mindent elnyelő árvíz, mint tűz a száraz sásban, ösz- szecsap a fejünk felett és elnyel, minden örömünkkel, bánatunkkal és gondolatunkkal. A szentmisében nem kenyeret és bort áldozunk : az áldozat anyaga maga Krisztus és a mi Krisztusba merült életünk, mi magunk. A kenyér és a bor már a mise elején is csak szimbólum s a döntő krisztusi áldozati ige kimondása után már szinte csak látszat. Abból, ami kenyér és bor volt. Krisztus teste és vére lett. Kenyérből, borból