Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

II. Dogmatikai rész

II. DOGMATIKAI RÉSZ.

A szentmiseáldozat lényege.

Isten maga a Jóság. Ha valami, vagy valaki jó, Isten erejében jó. Ö önmagában megáll, önmagának elég. Neki nem kell senki, csak önmaga. A dolgoknak, a világnak, a teremtményeknek nincs értelmük önmagukban, mind egy más jó szolgálatában állnak, azt célozzák, arra törnek. De Isten az első és a végső Jó, s minden más jónak ő a forrása és a célja. Nem mástól kapta a létét, magától van. Nem mástól kapja a jóságot, hanem magában jó.

Ami jó, az mind Isten erejében jó. Mint ahogy, ami látható, az a szemünk erejében látható. A szem nélkül a világ sötét és színtelen erőóceán volna. A szem adja a világba a színpompát, a vonalritmust. De a szem nem hozta létre ezeket, csak új formában kihozza, kikölti a dolgokból azt, ami már bennük van. Isten nemcsak ilyen kiköltője a jónak. Nemcsak adja a már kész világnak a jóság színét. Hanem örök teremtő tettel maga árasztja belé az egész létet, a jóságot is. Ő a mértéke minden jónak. Nemcsak, mint a mágneshegy a vasat, vonzza és próbálja a jóságot. Hanem eleve ő az első oka, hogy jó egyáltalán van.

Ez szédítő. Nem értjük. Végtelen időig ámulhat- nánk és csodálkozhatnánk Isten erején, amellyel jóságot lövell a világba, s mintegy játszva lövelli elő

4*