Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)
II. Dogmatikai rész
52 saját örök mélységeiből s meríti oda vissza. Ezt mind nem látjuk, ha nincs isteni szemünk. A mi szemünk csak kis darabokat néz. Elszigetelt tárgyakat, tényeket, eseményeket. Az Isten nagy látomásai elzúgnak mellettünk, mint a gyorsvonat a furulyázó pásztor mellett. De képzeljük csak el, hogy a gyorsvonatban ott ül Szép Ilona és a furulyázó pásztor Argirus királyfi ! Nem kár-e, hogy olyan idegenül zúgnak el egymás mellett ? Oly közel és mégis olyan messze ! Az isteni jóság tüzes *betűkből ír nekünk levelet. De a mi szemünk csak káprázik a tűztől, nem tudjuk olvasni, meg sem ismerjük a kedves kezevonását. Dehát minek is az isteni jóság tűzijátéka a világban, ha nincs aki nézze ? Minek a zúgó, dübörgő vonat, ha nem hozza közel, akik egymáshoz valók ? Minek a tüzírás a káprázó szemeknek ? Az isteni szeretetnek nem szükséges a világ. A világ nem fogja fel, nem fogadja be az isteni szeretetet. Isten boldog és tökéletes önmagában. A világ pedig boldogtalan és tökéletlen tud lenni az isteni szeretetáram közepében is. Isten önmagáért, jóságáért végtelenül szereti a világot, de a világ nem végtelen, a világ nem tudja befogadni a végtelen Istent és szeretetét. Maradhat-e ilyen vak, érzéketlen, sötét a világ ? Maradhat-e előtte örökké titok saját vágya, lendülete, izzása ? Olyan-e a világ, mint a lélektelen játékbaba : bármint babusgatja, élesztgeti gazdája, mindig csak azt a merev, unott mosolyt kapja válaszul ? Nem, az isteni jóság azt akarta, hogy a világ lendülete visszamutasson Őrá. Ősforrására. Visszamutasson, necsak szükségszerűen, beleépített vastörvényszerűséggel, törhetetlen kényszerből, — hanem visz- szamutasson szabadon, gyermekien, ősforrásához méltóan.
