Az ezerkilencszáz éves szentmise (Budapest, Budapesti Növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolája, 1934)

I. Bibliai-történeti rész

16

hám áldozata és a szentmise áldozata közé. Levetkőzök minden földi rongyot, mely lefelé húz, mely lefelé hajtja az én áldozatom füstjét. Levetkőzöm a kényelmet, a puhaságot, lágyságot, le a közömbös nem- bánomságot és úgy nézek bele e két áldozat tükrébe.

Ábrahám meg tudta tenni. Szinte belehasadt apai szíve, de zokszó nélkül kész volt megtenni, amit Ura, Istene kívánt tőle. Hát én ? én nem tudnék egy kicsit sem férfi lenni ? ! Dédelgetek, édes gyermekként szorongatok, melengetek egy bűnös szenvedélyt, egy-egy rossz szokást... Nem tudnám én ezt odaáldozni, mikor az Űr kívánja tőlem, sürgeti annyi úton-módon ? Szószékről, gyóntatószékből, büntető kezével, vagy titkos belső suttogással ! Ő, ilyenkor fordítsam oda tekintetemet az új oltárra, az Úr Jézus áldozatára. Ott látom a kereszten a legfölségesebb, legmegrázóbb áldozatos lelkületet, a szenvedéstől szárazra facsart szent ajkakról hallom a megbocsájtó végtelen szeretet sóhaját : Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek. — Ó, ezt már nem tudom nézni tehetetlenül, tétován. Nekibuzdulok, szent erőt érzek ereimben, nekifeszül a mellem, marokba a kezem : áldozni fogok ! áldozni mindent, ami bűn, ami tökéletlen bennem. Ami elcsúfítja a lelkemet, ami a jóságos Istentől elhidegít engem. Áldozok rossz barátságot, nekem talán kedves viszonyt ; áldozok szemeket, hízelgést, mosolyt. Avagy rosszakaratot, irigységet, zsör- tölődést. Áldozni fogok ! Felajánlom az én Istenemnek egész életemet ; mindenemet Neki áldozom fel. Hisz úgyis övé vagyok mindenestül, akár akarom, akár nem. Mindenem az övé, csak egy nem : a lelkem. A lelkem addig nem az Istené, amíg azt én neki nem adom. Amíg az Ö szent akarata alá nem hajtom. Ezt az önátadást teszem meg az Úr Jézussal együtt a szentmiseáldozatunkon. Ez az önáldozás tesz Krisztus testvérévé és így Vele együtt testvériesen osztozkodunk is