P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Ember és az élet

73

akarja igazolni, vagy legalább is ártatlannak feltüntetni mindenféle szemfényvesztéssel, káprázat- tal, bűvészi átváltoztató művészettel. Ez az önámítás nyílt érzékiséget és bűnt csempész a tudomány és művészet jelszava alá. A haszonlesést és jellemtelenséget az okos politikának és felsőbb szempontok iránt tartozó óvatosságnak finom fátylával takarja be. A beteges érzékenységet és engesztelhetetlenséget szigorú bírói tógába öltözteti, hogy saját méltóságát, a jogot és igazságot kell megvédenie. Túltengő öntudatát és mások megvetését azzal az okoskodással támogatja alá, hogy ő nem közönséges tömegember, hanem a tömeg fölött álló űr. A gyávaság és lustaság a tettetett gyámoltalanság mankóján sántikál félre minden komoly munka elől, sőt még részvétet is koldul hazug fájdalmaival. De jaj akkor, ha az ilyen képmutatót a szentségnek a látszatától megfosztjuk : mily hirtelen lesz a szelíd báránykából tüzet okádó oroszlán.

Egy tapasztalt lelkivezető szokta mondani, hogy van egy olyan archimedesi pont, amelyben minden ember kiemelhető az egyensúlyából és nyugalmából és ez a pont: a drága hiúság — és mégis ki vallja meg önmagáról ezt az „asszonyi gyengeséget“ ?

A lelkiéletnek vannak olyan kutatói, akik szívtelenül belevágnak embertársaik élő húsába és az ilyen műveletekből készített tragikus színdarabjaikat a gúny marósavába jól belemártogatják és így állítják ki a kacagó közönség elé. Az emberi gyön-