P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

IV

szaka csillagok nélkül, test élet nélkül, vándor cél nélkül, ember hontalanul, árva szülők nélkül, szív boldogtalanul: ez a lélek Isten nélkül.“ És e rész vége fokozatos átmenet után, mintegy a lelket megmozgató hatalmas visszahatásként, az Istennel való egyesülésnek boldog állapotában csattan ki.

Mikor ide ért az olvasó, törpének, erőtlennek érzi magát a misztikái egyesülésnek erre az el- érhetlen magas fokára ; szinte bánatosan hanyatlik vissza azzal a szomorú tudattal, hogy ilyen boldog magasságok elérésére nem született. A nagy gondolatok, az örök igazságok befogadására a lélek már készen áll. A szerző bámulatos pszichológiával fut segítségére e szárnyaszegett léleknek és a második részben megtanítja, hogy az élet ezer útvesztője között, időben és gyarló testben, hogyan lehet eljutni az örökkévalóság kapujáig. Ez a rész a könyvnek a magja; ezt kell életünkbe átültetnünk, megvalósítanunk, ez az igazi életművészet.

Mikorra azonban az ember ezt megtanulta, leszállóban van életének napja : esteledik, alkonyodig Elindul tehát „hazafelé“ igazi honába, az örök hazába. Fölvezeti a szerző az Isten-látás magas hegyére, Nébó tetejére, honnan a lélek nemcsak belát az ígéret földjére, hanem be is nyit igazi honába, „ahol ujjongva csatlakozhatik az angyalok és boldogok seregéhez, akik az Istennel, az ő egyetlen céljukkal és boldogságukkal együtt örök Alleluját zengenek“.

így tehát a harmadik rész újra összecsendül az elsővel. S az olvasó azzal a gondolattal, a léleknek