P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Isten és a lélek

adja az embernek azt a földöntúli lelkiséget, fön- séget és megdicsőülést, megszentelődést, életérzéket, azt az örök rendeltetést és mennyei boldogságot, amelyre természeténél fogva vágyódik. Csak a szellemi léleknek van képessége és hivatottsága, hogy rokona lévén Istennek, a kegyelem segítségével magát minél hasonlóbbá tegye Istenhez, az ő egyedüli boldogságához és öröméhez az időben és az örökkévalóságban.

Atya és gyermeke.

Istentől — Istenért — Istenhez, a lélek életének ilyetén rendeltetése adja meg legfőbb nemességét, istenfiúságát, a természet s a kegyelem rendjében. Az Isten és a lélek közti viszonyt legmélyebb alapjában az apa és a fiú rokonsága fejezi ki, természetesen olyan értelemben, hogy Isten atyai jóságában a szegény emberi lelket önmaga képére teremtette és végtelen kegyességében fogadott gyermekévé emelte fel.

Sok modern hitetlen, protestáns hittudós, mint az ő legnagyobb vívmányával dicsekszik, hogy „az embert atyjához vezette“, azonban fájdalom, egy monista mindenatyához, aki még többé-kevésbbé keresztény ruházatba van öltözve. Valóban volt már többször „apátián borzasztó idő“, pl. a janze- nizmus rideg korszaka, amikor az atyát inkább túlságos szigorú zsarnoknak gondolták, szent igazságosságát zsarnokságként tűntették fel, akinek rendelkezésére millió kínzó hóhér áll. A hitbeli el-