P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Isten és a lélek

5 homini! dicsőség a magasságban embernek. (Klug, Gottes Welt.) Nemde nagyszerű egy Isten! Természetisten, emberisten, de csak színpadon használható és fe­csegésekre és utálatos önistenítésre ; bálvány és bálványimádás, semmivel sem különb, mint a fétis­imádók hódolata a természet erői, képei előtt, Isten ruháját, munkáját imádják, mintha az volna az Isten és az emberi agyvelőben pislogó értelmes szikrát, mintha a mindenség szelleme volna. Szerencsére az igaz Isten a teremtményekben még oly sok csúnyaságot és borzadályt, oly sok bűnt s fájdal­mat, rozsdát és éktelenséget hagyott meg, hogy az emberek nem maradhatnak kétségben aziránt: ez a nyomorult világ és a még nyomorultabb em­ber-e az Isten vagy sem ? Szent Pál ma újra el­panaszolhatná : „Mert ami benne láthatatlan, úgy­mint örökkévaló ereje és Istensége, világ teremté­sétől fogva munkáiból megérthető és látható, úgy, hogy ők menthetetlenek. Mert ámbár megismerték az Istent, nem úgy dicsőítették, mint Istent és nem adtak neki hálát: hanem hiúkká lettek gondola­taikban és meghomályosodott az ő esztelen szívok ; magokat bölcseknek mondván, bolondokká lettek. Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét a ha­landó ember, sőt a madarak, négylábúak és csúszó­mászók képmásával..., kik az Isten igazságát ha­zugsággal cserélték föl s inkább tisztelték és szol­gálták a teremtményt, mint a Teremtőt, ki mind­örökké áldott legyen“.1 » Róm. 1, 20—25.

Next

/
Oldalképek
Tartalom