P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
Idomult az acél kemény Kezemben s a kohó szenén Párolgott verejtékem, könnyem. 97 Szerencsém e sok nap alatt Megvehettem-e munkán, véren ? — Belőle másnak üdv fakadt, Feledtem mindig magamat ; Szolgáltam — s most béke a bérem. A huszadik életév körül, vallásos lelkületben kifejlődik az erős önbizalom, a minden irányú élet- tevékenység, a csendes komolyság és az eszményi érzék. Az ifjúkori éretlenség utolsó maradványai is eltűnnek akkor, midőn a valódi vagy pedig a lelki „apaság“ és „anyaság“ öntudatra hozza a felelősség és a másokról való gondoskodás komoly érzetét. Eddig nem sejtett örömök és fájdalmak jelentkeznek a lélekben és kialakítják az erkölcsös, nemes és szorgalmas egyéniség képét, amennyire az élet első szakában lehetséges, hogy az a fejlődés magasabb fokára alapul szolgáljon. Az isteni gondviselés bölcsesége sokszor úgy irányítja és vezérli az emberi életet, hogy az ifjúkor virágzó korában is látszólag igen korán eléri életcélját. És különös, hogy némely esetben menynyire megérlelik az ifjúi lelket hosszadalmas vagy rövid, külső vagy belső szenvedések izzó tüze, úgy, hogy az ilyen lelkek valóban megtisztult és tökéletes egyéniségekké válnak, mintha csak az életnek oly hosszú iskolájában jártak volna. A könyvek könyve is foglalkozik ezzel a kérdéssel, sőt boldognak hirdeti a fiatal elhunytakat, akik hűséges 7
