P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)

Ember és az élet

96

Stolz Albán, életüknek esti imádságában, hogy soha ez életben csókot nem kaptak, de annál több verést. Ifjú éveiken valahogy sírva-nevetve keresztül vergődtek, de hamar megtanulták az első csalódások után, hogy a nagy szerencsének jóságos tündérei csak a mesevilágban találhatók fel; fogukat összeszorították, talpon állottak és kemény, sokszor dühös, vérző ököllel dolgoztak tovább szerény életboldogságuk felépítésén. Az életnek ez a kemény iskolája kovácsolja és acélozza a lelkeket; az értéktelen fém szétmállik és elporlik, a nemes érc pedig megtisztul, megkeményedik és az arany szívnek nemes alakját veszi fel. Ki ne ismerné Wéber F. W. : „Az üllő" című költeményében saját ifjúkorának történetét ?

Alig láttam az életet,

Belemarkolt a fürtjeimbe S megcibált már mint gyermeket:

Körüldalolt és nevetett,

Nem rózsát — szúró tüskét hintve.

És „Rajta“ szólt, a perc szalad!“

És anyámtól durván elrántott ;

„Ki tesz, annak van joga csak :

Te csináltad sorsod magad.“

Sírva fogtam a kalapácsot.

Elmentem ; a vágy messze vitt :

Oktattak törpék, óriások.

Meghoztam hajam fürtjeit S tűzhelyt építni kezdtem itt Hegyei közt édes hazámnak.

És kovácsolni kezdtem én :

Hullott csapásom bizton, könnyen.