P. Godefried Henrik: A lélek hazája. Időre és örökkévalóságra szóló keresztény életbölcseség (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1925)
Ember és az élet
94 gyermek ül, — oly közel vannak a lét ismeretlen forrásához, amely folytonosan és titokzatosan bu- gyog — egy sphinxnek szájából hűvös márványtálba öntve vizét. A gyermekek nem kérdik, honnan jöttek és hová mennek. Egészen játékba vannak merülve, tekintetük a tarka virágokat követi, amelyek a vízben úsznak lefelé, — örülnek azon, hogy a vidám gyermekkor napjait élik s ifjú életük hullámain játszadoznak. Valamivel odébb a fiatal leány áll. Az élet rózsáit szaggatja le. Még pillantást vet a gyermekjátékokra és jövendő, sejtelmes boldogság után vágyik, amely már közelít; ifjú vágtat lovon vidáman az élet küzdelmébe, sisakkal és lándzsával. Messze dombon aggastyán ül magában. Görnyedten, fáradt tekintettel néz a múltra, a térés, napsütötte mezőre, mely lábai alatt elterül. Az emlékezés kékes, ködös magaslatai határolják a tájékot. Háta mögött a halál már az utolsó, halálos suhintásra emeli kaszáját — az élet rövid álom.“ (Lehrs.) Ver sacrum ! Ifjúság szent tavasza ! Szerencsés az az ember, akit paradicsomi boldogságban eltöltött ifjúság emlékezete kísér egész életén át. Ez a fejlődő léleknek bimbózó tavaszi boldogságához a szép hajnalhasadás. Az értelmi képességek a baráti oktatás és célszerűen haladó tanítás hajnal- pirkadásában kifejlődnek; a szülői ház mindent befogadó szeretete, mint a reggeli napsugár enyhe melege, virágzásra hozza a nemes magvakat, melyeket a komoly, vallásos nevelés ültetett a fogékony szívbe. A napsugaras, boldog ifjúkor a fiatal
