Savicki Ferenc : Az élet értelme (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1920)

A tökéletesség eszménye és az erkölcsi törvény

vénynek a megfelelő szentesítést megadná, amely minden alanyi kétségeskedés, minden önkényeskedés fölé emelkednék fönségével. Isteni szentesítés nélkül az erkölcsi törvénynek általánossága és feltétlen kötelező ereje hiú ábránd . . . Enélkül csak magunkra vállalt jó föltétel volna, melytől magunk is felmenthetnők magunkat.“1

Minden kor és minden nép meggyőződése is erre az irányra mutat. Mindenütt találkozunk azzal a felfogással, hogy az ember magasabb akaratnak van alárendelve, hogy Isten az, ki az életnek törvényt ad és aki annak beteljesítését szorgalmazza. Próbálták kimutatni, hogy az alacsony fokon álló népek nem tudnak semmit róla, hogy legalább az őskorban az erkölcsnek a valláshoz semmi köze sem volt s Isten csak később lett az erkölcsi rend alapjává. Már a modernek is elismerik, hogy ez a fáradozás eredménytelen maradt. Pl. Lehmann B. L. leplezetlenül megvallja : „Az a régebbi állítás, hogy a vallás a legkezdetlegesebb népeknél semmi szerepet nem játszott vagy egyáltalán elő sem fordult, ma már teljesen megdőlt. Az alacsonyabb kultúrfokon álló legtöbb népnél — mondja Ellis — kimutatható, hogy cselekedeteiknek főforrása igen gyakran vallásuk, azaz olyas fogalmaik, amelyeket mi természetfölöttinek nevezünk. A vallás náluk nem az, ami a civilizált népeknél: tudniillik a napi foglalatoskodás egyik neme; sőt ellenkezőleg szinte minden egyes cselekvésre hatással van és

1 Ed. V. Hartmann, Die Religion d. Geistes. Bad Sachsa, 1907, 170. 1.

6