Az ember lelke (Budapest, "Élet" Irodalmi és Ny., 1916)

Az ember lelke.

„De még ez mind csak semmi“, mondogatta vitéz Háry János uram, a király obsitosa, iddogálván a pot- rohos bíróval és a furfangos íróval a hegy levét. „Hol volt, hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom, kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon, mi tán mindössze százan vagy kétszázan valánk, mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng. Megütközénk. És futottak a francok, mint szélben a katáng. S ím, a futók közt meglátom a vezért, paripámat utána rugtatom s egy sűrű erdő szélén — vitézül elfogom. Hát biz maga volt a Napoleon. Jössz a kapitányhoz, lánchordta francia!“ Mese, mese, szép mese, gyerekeknek öröme. Dehát miért ne gyönyörködhetnének a nagyok is mesékben ! Vitéz öreg Háry János uramék még nem vesztek ki a mesehivő nagy gyermekekre nézve. Még ma is élnek és tudományos kérdések terén is garázdálkodnak ilyen Háry Jánosok. Itt is akadnak vitézek, akik halálos komolysággal regélik, mint fogták el Napóleont, holott szegények obsitos baka létükre lovon se ültek soha ; dehát annyit emlegetik és oly sokat a lovukat, hogy végre is huszárnak kell hinniök magukat. Ha jól szemügyre vesszük, hát ilyen Háry János-féle állítás az, hogy

az embernek nincs lelke,

hiszen csak húsból és vérből és más efféléből összetákolt alkotmány és

a lélek nem más, mint maga az agyvelő.