Cathrein Viktor: Katholikus világnézet. A modern ember "Igazságra vezető kalauza" (SJ) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1911)
Harmadik könyv. A katholikus erkölcstan alapvonalai
560 harmadik könyv a kísérlet, sohasem használja föl fogait arra, hogy kezemet valóban megsebesítse. Ezt és hasonló kísérleteket igen gyakran megismételtem. Nem tudnám megmondani, hogyan fejlődhetett ki nála, hogy ilyenkor hallgatni «kell». Pincsi kutyám három éves koráig soha egy haragos morgást sem hallatott. Egyszer azonban véletlenül a farkára találtam ülni és jól odaszorítottam; csak ekkor láttam, hogy tud bizony ő kelme haragosan is morogni, az eddigi hangoktól egész eltérően. A legkülönösebb a dologban az, hogy: amint hirtelen fölemelkedtem, a kutya bocsánatot kért szokatlan hangjáért és haragos viselkedéséért, még pedig olyan módon, hogy lehetetlen volt félreérteni. Szemmel- láthatólag (!) rájött arra, hogy előbb nem azt tette, ami «keil», megszegte a törvényt, mely az ő lelkében (lelkiismeretében) is él». «Ezt a «kell»-t úgy foghatjuk föl, mint magasabb szellem iránt érzett kötelességet, amely az állatok érzelmi életével olykor teljesen ellenkezik. Egy nősténykutya, amely sok évvel ezelőtt tulajdonomban volt, nagy élvezetet talált a himkutyák figyelmességeiben, melyekkel a párzás idejében illették. Ismételten meggátoltam ebben, de csak tiszta visszahívással, mellőzve minden egyéb eszközt. Ez benne a «keil» érzését keltette, olyannyira, hogy ilyen alkalmakkor le se láncoltam, mégis, mikor 13V2 év után kimúlt, még mindig szűzi állapotban volt. (Jegyzetben ezt fűzi hozzá: «Legalább nincs okom rá, hogy ezt ne tartsam».) Négy éves korában valóságos utálatot érzett minden közeledéssel szemben, mely a himkutyák részéről történt, hét éves korában pedig már olyan kevély hajadonná fejlett, hogy már a himek puszta jelenléte is untatta». A fönt említett Pincsiről még ezeket jegyzi föl :