Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)

Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából

AZ OSSZ ESZED ETTSÉG ÉS A HALLGATÁS

37

Örökké fognak az emberek beszélni róla, mert jól tudják, hogy sohasem beszéltek eleget».1

Az egész örökkévalóságon át az lesz foglalatosságunk, hogy fürkésszük az isteni tökéletességek mélységeit s kutassuk az Ige megtestesülésének titkát; s még azzal a segítséggel sem, amelyet a mennyei dicsőség fénye, a lumen gloriae nyújt értelmünknek, még azzal sem mondhatjuk el soha, hogy a végére értünk.

Egész közelről fogjuk majd látni azt a Jézust, aki bennünket annyira szeretett s aki mitsem kiméit, hogy szeretetéről bizonyságot tegyen; majd a maga teljességében fogjuk szemlélni a megváltás művét s szemünk láttára semmisülnek meg mindazok az ellenvetések, amelyeket manapság az istentelenség gőgje ellene fölhoz: «.ut justificeris in sermonibus tuis et vincas, cum judicaris»,2 de sohasem fogjuk kimeríteni az Urunk szivében rejtőző szeretet tartalmát.

Mily tág tér nyílik tehát elmélkedéseink számára. Micsoda mélységeket fürkészhet a szerető szív ! Mily örömet érezhet a magába mélyedő lélek, amikor

1 «Excedit quidem multumque supereminet humani eloquii facultatem divini operis magnitudo : et inde oritur difficultas fandi, unde adest ratio non tacendi. Quia in Christo Jesu Filio Dei non solum ad divinam essentiam, sed etiam ad humanam spectat naturam, quod dictum est per Prophetam : Generationem ejus quis enarrabit ?... Et ideo nunquam materia deficit laudis, quia nunquam sufficit copia laudatoris. Sermo IX. De Nativitate Domini.

2 Zsolt. 50, 6.