Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)
Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából
36 MERCIER : KISPAPJAIMHOZ hogy az egész történelmen át fog tartani. Mert ime az összes nemzedékek a századok végéig tanúi lesznek annak a csodának, amely a mindenhatóságnak kétségtelenül legutolsó szava a szeretet szolgálatában:1 ime egy Isten, aki emberi külső alá rejti isteni fönségét, sőt még emberi külsejét is leveti és oly táplálék színe alá rejtőzik, amelyet mindenki, még a legutolsó is közülünk, élvezhet, hogy lelkét láthatatlanul egyesítse Istenével: «O res mirabilis, manducat Dominum pauper, servus et humilis». Kedves Barátaim ! Önök igen jól tudják, mily nehéz dolog eljutni egy lángelme alkotásának megértéséig, mily nehéz pl. fölfogni Dante «Divina Comedia»-ját, szent Tamás Officiumát a legméltó- ságosabb Oltáriszentségről, Rembrandtnak, Velasquez- nak, Murillónak egy festményét, egy zenei drámát, mint pl. Bach «Passio»-ját, vagy valamely régi székesegyháznak kőbe vésett költészetét. Es ha e mesteri alkotások egyikét teljesen megértették, bizonyos tekintetben már az alkotó lángelmét is megismerték, de szerzőjének személyisége még mindig rejtve marad Önök előtt. Mit mondjunk hát az Isten-ember személyiségéről ? Végtelenül túlszárnyalja mindazt, amit róla mondhatunk, írja szent Leó pápa. Akár az isteni Igéről, akár Krisztus emberi természetéről van szó, egyebet nem tehetünk, mint hogy a prófétával megvalljuk tehetetlenségünket: «Ki fogja elbeszélni származását? 1 «Cum dilexisset suos, qui erant in mundo, in finem dilexit eos». Joan. 13, 1.
