Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)
Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából
AZ ÖSSZESZEDETTSÉG ÉS A HALLGATÁS 35 mészetünket ölti magára minden gyarlóságával együtt, a bűnt kivéve. Az emberi természet kétségkívül szép; az állattal szemben az ember királyi fenségben tündöklik. De az isteni természet magasztosságával összehasonlítva mily nyomorult féreg! Isten Igéje föl nem veheti azt oly változás nélkül, amelyet szent Pál a megsemmisülés egy nemének nevez: «Qui cum in forma Dei esset... semetipsum exinanivit formam servi accipiens, in similitudinem hominum factus et habitu inventus ut homo»d S e kimondhatatlan trónvesztésbe csak azért egyezik bele, hogy gyalázatra és szenvedésre adja magát. Emberré lévén, önszántából fogollyá lesz, helyettünk is elvállalja a felelősséget minden bűnünkért; hogy kiengesztelje a mi kevélységünket és érzékiességünket, annyira elenyészik, hogy nincs már «sem színe, sem ékessége, sem emberi alakja» ;2 az emberek gyalázatává és a nép megvetésévé lett: «én pedig féreg vagyok és nem ember; ego vermis et non homo» ;3 annyira belemerül az önként vállalt megaláztatások tengerébe, hogy Benne a tömeg csak egy bitófára ítéltet lát: «Humiliavit semetipsum factus oboediens usque ad mortem, mortem autem crucis». S talán ezzel már beérte ? Korántsem ! Egy napig tartó nyilvános megaláztatás nem elégítette ki azt a fenséges lelket, amely teljesen tudja mérlegelni a teremtmény semmiségét és az isteni igazságosság elvitázhatatlan jogait a bűnös emberiséggel szemben. Nem elégítette ki még azzal a biztos tudattal sem, 3* 1 Filipp. 2, 7. 2 íz. 53, 2. 3 Zsolt. 21, 7.
