Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)
Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából
32 MERCIER : KISPAPÁIMHOZ És ne mondják: «Miért rejti el magát az Isten»? Ő nem rejti el magát, hanem természetétől kifolyólag, lényegénél fogva van elrejtve az emberek tekintete előtt. Ezt az ellenvetést fölhozni: «Miért rejti el magát az Isten»? annyi volna, mint kérdezni, hogy miért nem juthat el a gondolkodó lény a láthatatlan megismerésére máskép, mint csak gondolkodás útján, vagy, ami végeredményében ugyanaz: miért nem ember az Isten. De ha Istent csak erőfeszítések árán lehet megismerni, nem látják-e be azonnal, mennyire szüksége van csendre annak a vallásos léleknek, amely Isten felé törekszik. Olykor, midőn művészeti vagy metafizikai kérdések megoldásában voltak elmerülve, s hirtelen valami alkalmatlan látogató kopogtatott ajtajukon, nem kapták-e azon magukat, hogy önkénytelenül is ez a kiáltás csúszott ki az ajkukról : «Isten áldjon meg, menj és hagyj békében» ? Jól tudta ezt a nagy lélekismerő is, akinek, miután az összes élvezetek ürességét tapasztalta, volt elég bátorsága fölkiáltani : «Mit késlekedünk még elhagyni a világ reménységeit, hogy egyedül Istennek és a boldog életnek keresésével foglalkozzunk?»1 Ostiában egy este, távol a világ zajától egyedül volt szent Ágoston és anyja; egy ablakban könyökölve szemlélték a mérhetetlen tengert. Már régen megvetéssel fordultak el minden érzéki gyönyörtől; fölemelkedtek a természetnek minden szépségei fölé, 1 Confess. VI. r. 9. f.
