Mercier bíboros : Kispapjaimhoz (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1910)

Második konferencia. Az összeszedettség és a hallgatás a keresztény tökéletesség szempontjából

Az emberi lélek feltartózhatatlanul keresi Istent. Az ethnographia nem ismer népeket, amelyek Istent nem tisztelnének. Még azok sem, akik ma a pozitivizmus vagy agnosticizmus divatos jelszava alatt lelkiismeretükből erőszakosan száműzni akarják az Istent, még azok sem mennek többre nevének megváltoztatásánál : az Isteni-nek, Eszményi-nek nevezik, de elhagyni, nélkülözni nem tudják.

De hogyan is hagyhatnák el ? Emeljétek magasba szemeiteket és lássátok, ki alkotta a teremtményeket, amelyek szemetek elé tűnnek; ki irányítja útjukat, mint a tábor csapatait? Isten az, aki mindegyiket nevén szólítja s az ő szavának és hatalmas erejének mi sem áll ellen.1

A pogányok bűnösök voltak, mondja szent Pál a rómaiakhoz írt levelében, nem azért, mintha nem ismerték volna az Istent, hanem azért, mert bár létezését nem tagadhatták, nem igyekeztek az ő természetét megismerni, és életmódjukat nem szabták a legfőbb Uralkodó elvitázhatatlan jogaihoz; az igaz Isten helyébe balgaságukban bálványokat állítottak s a Teremtő helyett a teremtményt imádták és szolgálták.2

Isten minden emberre egy nagy, legfőbb kötelességet ró : hogy őt keresse, Őt, az Istent.

Ő minden korszak agnostikusai elé, az athéniek elé, akik oltárt emeltek az «ismeretlen Istennek» és a mi kortársaink elé, akik büszkén burkolóznak a tudomány köntösébe, hogy Istent lekicsinyelhessék

AZ ÖSSZESZEÖETTSÉQ ÉS A HALLGATÁS 29

1 V. ö. íz. 40, 26.

2 Róni. 1, 18-32.