Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
Első könyv. A malaszt lényege
49 éri el a lehető legnagyobb hasonlatosságot és egyesülést az Istennel,1 mit szent Vazul kérésünk és kívánságunk legfőbb tárgyának mond.2 Nem tanítjuk tehát némely tévtanítóval, hogy lelkünk Isten lényegébe olvad, sem azt, hogy természetünk és az isteni természet közt személyes egyesülés keletkezik. Ezt csak Krisztus emberi természetéről állítjuk. A mi lelkünk megdicsőülésében Istennek csak képmása lesz. Nem is leszünk új, önálló, Istentől és törvényeitől független istenek, mint azt egy megtévedett túlbuzgóság és hamis bölcseleti rendszer hirdette. De tényleg olyasvalami leszünk az Isten hatalma és malasztja segítségével, habár közlés útján is, a mi természeténél fogva csak maga Isten. Isten képmása alakul ki bennünk, lelkünk szentségében részesül és ezzel azon dicsőségnek fényét nyeri, mely Isten sajátja. 3. Ha most Istennel való hasonlatosságunkat közelebbről akarjuk megismerni, akkor a következőkben sorra kell vennünk mindazon kiváltságokat, melyek az istenséget a teremtett lényektől megkülönböztetik. Ezúttal az Isten örök létét és életét veszszük szemügyre. 4. Egyedül Istennek van örök, változhatatlan önmagától való léte, egyedül ő független mindentől. Ellenben a teremtmények önmaguktól semmik. Csak azért vannak, mert Isten akarja, hogy legyenek, és mert semmiből megteremtette őket. Épen azért azután is, hogy Isten megteremtette őket, vele összehason1 Dionys. Areopag., Eccl. hier. c. 1, § 2. 2 Basii. Magn., De Spiritu S. c. 9, n. 23. Az isteni malaszt fensége. ELSŐ KÖNYV 4
