Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Első könyv. A malaszt lényege

ELSŐ KÖNYV

17

4. «Iszonyodjatok ezen egek és annak kapui — kiált föl a próféta — fölötte szomorkodjatok el, úgymond az Úr.»1 Van-e oly vakmerő és őrült, a ki az egész világot föláldozza ínyének és vágyainak, ha tudja, hogy azon rövid és bűnös élvezet miatt, melyet magának megenged, a nap eltűnik, a csillagok lehullanak és az összes elemek föllázadnak ? De mi az egész világegyetem pusztulása a malaszt elvesztéséhez képest? S milyen kevesen vannak, a kik e nagy veszteséget önmagukban és másokban megakadályozni törekszenek. Milyen kevesen vannak, a kik ezért egy kis fáradságot, áldozatot, megalázkodást elszenvednének. Milyen kevesen, kik e szerencsétlenségen legalább őszintén sajnálkoznának.

Megremegünk városokat pusztító földinduláskor, embereket, állatokat öldöklő pestis alkalmával. És mégis vannak szörnyűbb dolgok, melyek naponként ezerszer ismétlődnek, s mi megindulás nélkül, száraz szemmel nézzük, hogy mily nyomorult módon veszítik el az Isten malasztját ezren és ezren s minő közönyösséggel szalasztják el az alkalmat a visszaszerzésre.

Jeremiás prófétát a szent város előrelátott pusztulása vigasztalhatatlan keserűséggel töltötte el. Jóbnak nagy szerencsétlensége hét napra néma gyászba borította barátait. Ilyen formán örökké sírnunk kellene és gyászolnunk. Fájdalmunk soha részben sem felelne meg azon szerencsétlenségnek, a melybe esünk, midőn lelkűnknek égi'kertjét lábbal tiporjuk, mikor az isteni természetnek visszfényét, az erények királynőjét, a szent

1 Jerem. 2, 12.

Az isteni malaszt fensége.

2