Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)

Első könyv. A malaszt lényege

18

AZ ISTENI HALASZT FENSÉGE

szeretetet egész mennyei kíséretével egyetemben, mikor a Szentlélek adományait, magát a Szentleiket, isteni fiúságunkat, Isten barátságát, igényünket gazdag örökségünkre, érdemeinknek gyümölcsét, szóval, mikor Istent az egész mennyországgal egyetemben magunktól eldobjuk.»

5. Teljesen ugyanaz áll a malasztot vesztette lélekről, a mit Jeremiás siralmaiban Jeruzsálemről olvasunk: «Mint födte be homálylyal haragjában az Úr Sión leányát! Égből földre vetette a dicsőséges Izraelt és nem emlékezett meg lábai zsámolyáról az ő haragja napján. Letépte az Úr és nem kímélte Jákob minden ékességét».1 De ki mérlegelné ma szivében ezt a kimondhatatlan szerencsétlenséget, ki gyászolna miatta és kit tartana vissza attól, hogy bűnt bűnre ne halmozzon! Azért jól illenek ide Jeremiás szavai: «Pusztulással elpusztul az egész föld, mert senki sincs, ki szivébe szálljon, ki ezt szivébe vegye».2 A zsidó népnek szomorú sorsát joggal vetjük szemére, mint megérdem- lett teljesülését ama szavaknak : «Ime pusztán hagyatik nektek a ti házatok».3

És mi mégsem cselekszünk máskép, mint a zsidó nép, melyet Isten az egiptomi rabszolgaságból tejjel és mézzel folyó országba akart vezetni. Semmibe sem vették a meg nem érdemlett, megbecsülhetetlen ajándékot, melyet Isten nekik fölajánlott, megvetették a mannát, melylyel Isten útjukban táplálta és újra Egiptom húsos fazekaira áhítoztak. De az Ígéret földje

1 Jerem. Siralm. 2, 1—2.

2 Jerem. 12, 11.

3 Luk. 13, 35.