Scheeben M. József: Az isteni malaszt fensége - 68. évfolyam (P. Nieremberg nyomán) (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1905)
BEVEZETES 11 tetszésére érdemesebbekké és szeretetre méltóbbakká, mint a milyenek önmagukban véve. Ellenben Isten természetfölötti szeretetével természetfölötti szépséget és szeretetreméltóságot kölcsönöz lelkűnknek. S így lelkünk Isten természetéhez hasonló lesz és istenségének képmását tükrözi vissza. Lelkűnknek ezen belső, valóságos és természetfölötti szépségét és szeretetreméltóságát szintén malaszt- nak nevezzük és pedig malasztnak elsősorban. Mert ez az, a mit közönségesen megszentelő malasztnak, a kegyelem állapotának, Isten gyermekeit nemző malasztnak, vagy egyszerűen szentmalasztnak nevezünk. Ezt a római káté ily szavakkal írja le: «A malaszt a trienti szent zsinat atyáinak1 általánosan kötelező tanítása szerint nemcsak bűneink elengedése, nem csupán Istennek külsőleg nyilvánuló kegyessége, hanem lelkűnkkel szorosan egyesülő isteni minőség, mely a lelket széppé, szeplőtelenné teszi és dicső fénynyel övezi».2 Kiváltképen ez utóbbi értelemben veszszük az isteni malasztot, midőn a következőkben szépségeiről, fenségéről és megbecsülhetetlen értékéről szólunk. Eljárásunk megfelelő lesz az egyház, különösen pedig a trienti szent zsinat szellemének. Megjegyzendő azonban, hogy mindamellett nem helyezzük háttérbe az úgynevezett hathatós, azaz cselekvésre serkentő malasztot, sem pedig a hit és remény erényét, melyek a megszentelő malaszttól elválaszthatók. Sőt épen így jelennek meg fönségüknek és értéküknek teljes fényében. Ők vezetik lelkűnkbe, öregbítik s őrzik meg a 1 Concil. Trident. Sess. VI, can. 11 ; cf. cap. 7. 2 Catech. Rom. p. 2. c. 2. q. 49.