Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

415

így töltötte szentünk 1639. végét, imádkozott, imádkoztatok, sokat sírt, nagy félelmében sokat szenvedett.

A turini kolostor valóban nagy veszélyben forgott. A francia hadsereg ostrom alá vette a várost s heves támadásokat intézett. A kolostor a spanyol és francia ágyúütegek közt feküdt. A golyók átfúrták falait, a tetőt és padlózatot, elrepültek az ágyak fölött, beleestek az étkezőbe és a kápolnába. Truitard, az apácák buzgó gyóntatója éjjel-nappal hordátok földet és követ, hogy sáncot emeljen a kolostor köré, este pedig talpig fölfegyverkezett, hogy őrt álljon, míg a nővérek az Oltáriszentség lábainál töltik mély csendben az éjét.1 A válságos időben az egyik szolgáló nővér, ki a kertben a veteményeket szokta gondozni, hősi bátorságot tanúsított. «Anyám, — mondta — hány ágyúlövést várjak be a kertben, mikor a kolostor számára a szükséges zöldséget gyűjtöm?» «Hármat» — felelt a főnöknő. Qojos Johanna Benigna — így hiv- ták — szó szerint vette a parancsot s mindig betartotta. Ha a kert másik végén volt is, a harmadik lövésre mindig visszatért, pedig néha tizenkét golyó is süvített el feje fölött, vagy vágódott le lábai elé. A legnagyobb veszélyben sem vesztette el békéjét, nyugodtságát. Kimért lépésben tért vissza, fején gyü- mölcsös-növényes kosarával, lesütött szemekkel, kedves, gondtalan arccal, a legnagyobb csendben. Megtörtént, hogy az ágyú elvitte a fél fát, mely alatt dolgozgatott és semmi baja sem esett. Máskor kosarát ragadta el a golyó, de ő zavarba sem jött, nem ijedt

1 Fondation inédite de la Visitation de Turin.