Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Harminckettedik fejezet

HARMINCKETTEDIK FEJEZET.

395

dött végső küzdelme, mely halála előtt csak három hónappal szűnt meg. Lelke elmerült a legkegyetlenebb lelki fájdalmakban. Nem ismert magára. Nem merte lelke mélyébe vetni tekintetét, vagy Istenre emelni szemeit. Úgy érezte, hogy lelkét bűnök fertőzik, elsötétíti a hálátlanság. Irtózott tőle. Minél többet tett Istenért, minél ragyogóbban tündöklött tökéletessége a világ szemében, annál üresebbnek érezte lelkét, mintha minden erénytől, érdemtől, még Krisztus érdemeitől is megfosztották volna. A tisztátalan gondolatokon kívül, melyek hozzá sohasem férkőztek, minden rossz gondolat kisértette lelkét, minden alávaló kép pajzánkodott képzeletével. Kétségek a legszentebb hittitkokról, káromló gondolatok Isten irgalma ellen, vakmerő Ítéletek felebarátjáról egymást érték képzeletében. Maga mondja, — lelke olyan volt, mint a nyilt erdő, hol szabadon barangoltak a vadállatok s nem űzhette ki, nem ölhette meg őket. Valahányszor szenvedéseiről beszélt, sűrűén peregtek könyei elkínzott arcán. Éjjel úgy sóhajtott, mint a halállal vívódó beteg, nappal elfelejtett enni-inni. S a mi legborzasztóbb, úgy érezte, hogy a kisértések idején elhagyta az Isten, nem tekint rá, nem gondol vele többet. — Kitárta feléje karjait, mint a ki sötétben keresi örökre eltűnt barátját, de Isten eltávozott tőle; ellensége lett, eltaszította magától. — Hogy csillapítsa fájdalmát, hiába akarta visszahívni emlékezetébe a jó pásztor, a jegyes és jóbarát kedves képeit, melyek annyiszor tükröztek azelőtt sima lelkén ; most, ha Istenre gondolt, csak haragvó bírót látott s a megvetett mestert, ki bosszúra tör. Terhére volt minden ájtatosság, mely