Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Tizenkilencedik fejezet

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

5

nagyon megindult. Mellét verte, keservesen sírni kezdett, de azért nem engedett fájdalmának ; kezét összekulcsolva, az égre emelte szemét és csendesen, sóhajtásokkal megszaggatva, így szólt: «Igen, igen, én Istenem, a mint te akartad.-»; s hozzátette még, a mit anyja halálakor mondott : «Hallgatok és nem nyitom szóra ajkamat, mert te cselekedted ezt, Uram Z»1

Fájdalmát csak növelte a gondolat, hogy a fiatal s a férjéhez gyöngéden ragaszkodó Mária Amátát sújtotta le a szörnyű, a váratlan csapás alig tizenkilenc éves korában, épen az első anyaság reményekor. Csak néhány szót szólt Chantal anyának Thorens báró betegségéről, de ennek a néhány szónak is oly hatása volt, hogy könnyen elgondolta, minő jeleneteket várhat, ha a fiatal bárónővel férje halálát tudatja. «Képzelheti, kedves leányom — irta Favre anyának, állhatatos imádságába ajánlva magát — képzelheti, menynyire levert a szomorúság, melyet még a szegény kis Mária Amáta és a mi anyánk fájdalma tetéz, kinek tegnap azt a csekély kis reményét is el kellett vennem, melyet az első hír hallása után még megőrzött.»2

Miután hosszas, buzgó imádságban lelkét megerősítette, a szent püspök a kolostorba ment s először csak Chantal anyát hivatta ki. Az az első szóra megremegett és mélységes hallgatásba merült. Annyira félt a hírt megvinni leányának, hogy a legnagyobb önmeggyőzés árán sem vállalkozott a szomorú köte1 La vie du bienheureux François de Sales, par Charles-August de Sales. 1 vol. in 4°, 1634, p. 497.

2 1617. május 29.