Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonhetedik fejezet

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

269

tak az apácáknak; majd sorban jelentkeztek: a főbiró, a nemes lovagok vezére, a főurak, a város- és várkapitány, a szerzetesrendek főnökei, kik mind szívélyesen üdvözölték a nővéreket és készséggel fölajánlották szolgálataikat.

A nővéreknek első útja a zárdából a püspöki palotába vezetett, hogy köszönetét mondjanak Fenouillet Péter montpellier-i püspöknek, szalézi szent Ferenc régi, benső barátjának, ki ugyancsak savoya-i volt s egyike azoknak, kik sok munkával csiszolták a szószék nyelvét s így előkészítették azt a korszakot, melyben az egyházi szónoklat diadalát ülte. A jeles főpap sírt örömében : az összhang teljes volt. Azt mondotta: «Behoztam e városba a kapucinusokat és a jezsuitákat; kétszer tartottam nagybőjti beszédeket és sok más egyebet tettem, de sohasem tapasztaltam a város háláját. És most, hogy önök megjöttek, nem győzöm meghallgatni a sok köszönetét azért, hogy önöket meghívtam».

A nép nem kevésbbé lelkesedett. Az ünnepélyes fogadás után is ott szorongott a tömeg a kolostor körül, mely soha apácát nem látott, mert még az első vallásháború idején üldözték ki a városból a nőszerzeteseket s azóta vissza sem hívták őket. A nép alig tudott betelni a jó nővérek nézésével : valóságos foglyok s mégis vidámak a rácsozat mögött.

Nap-nap után zarándokoltak ide a szomszéd hegyekről, sőt a legmesszebb fekvő falvakból paraszt- emberek, asszonyok s térdenállva csókolták a rácsozatot.

Feszült figyelemmel néztek, ha megnyílt az ajtó,