Bougaud Emil: Szent Chantal élete és a visitatio-rend eredete. 2. kötet - 67. évfolyam (Budapest, Stephaneum Nyomda, 1904)

Huszonötödik fejezet

223 Bizom is Urunk és Jegyesünk jóságában, hogy a hófehér galamb egyenesen az égbe repült. Ó, én leányom, mit törődünk azzal, milyen betegségben halunk meg, csak jussunk a boldog örökkévalóságba! Ó, szent Anyja az Isten gyermekeinek, mikor pihe­nünk meg kebleden, halhatatlan karjaid közt! Leányom, ebbe a vágyba temessük egész lelkün­ket. De még se, inkább várjunk nyugodtan az órára, melyben isteni Jegyesünk a nagy boldogságra hív s míg várunk, se kívánjunk egyebet, mint az Urnák tetszeni, hogy szent akarata teljesedjék.»1 Mikor Chantal anyát Annecy-be, a magas hegyek tiszta levegőjébe hívták, bizton remélték, hogy a veszélyből kiragadják. De a pestis csak a tél hidegé­ben szünetelt, kora tavaszszal ismét megkezdte pusztító útját, februárban Belley-t, márciusban és áprilisban Chambéry-t és Rumilly-t lepte meg, husvét után kitört Annecy-ben is. Szalézi Lajos bárót már balsejtelmek kínozták, mikor látta a féktelen kicsapongásokat, melyekre a nép farsangkor és még a böjt idején is vetemedett, s a szabados lelkeket nem tartották vissza sem a városban elhangzott remek szentbeszédek, sem az Isten csapásának közelgő veszedelme, mely már mindenütt pusztított. «Mikor egy este szalézi szent Ferenc sírjától jött s az utcán álarcos csapattal talál­kozott, fölkiáltott: mit gondol ez a nép? Igazán cso­dálnám, ha az Isten haragja nem sújtana minket.» Nem csalatkozott. Néhány nap múlva különös halál­HUSZONÖTÖDIK FEJEZET. 1 Crémeaux de la Grange Katalinhoz, Lyon főnöknőjéhez, címzett levél. 1628. dec. 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom