Hammerstein Lajos: Boldogságunk az Egyházban - 63. évfolyam (Budapest, Stephaneum, 1900)
Előszó - Előszó a második kiadáshoz
219 való egyesültségünk főokát értelmünk természetszerű gyengeségében találja s ezzel — bármint vélekedjék valaki az ő fejtegetéseiről — biztos irányt mutat minden komolyan és mélyen gondolkozó elmének. De könnyebben fölfoghatjuk ide vonatkozó tanait, ha egyes kiválóbbaknak tetsző részleteit összehasonlítva vizsgáljuk. Rámutattunk már, hogy a jövő élet ismeretközvetítője az öntudat; az érzékek ugyanis elpusztulnak, a szervezet hasznavehetősége megszűnik, tehát valami egyéb közvetítőre lesz szükség. Ez az öntudat. Az öntudatnak ugyan jelen életünkben lényeges sajátsága, hogy önmagunkat mind a saját cselekvéseinktől, mind a külső világtól megkülönböztessük. S ez azért van így, mert a külső világból merített érzéki ismeretek nélkül nincsenek szellemi ismereteink, szellemi élettevékenységeink, következőleg az öntudathoz szükséges eszméletünk sincs nélkülök. De a jövő életben érzéki közvetítőre nem lesz szükség, tehát a lélek külső világ nélkül, magában véve is értheti magát s így értésének első, közvetlen tárgya lesz. Azonban nem értheti meg önmagát, ha nincs ismerete a végesről, mert maga is véges és esetleges; ezt ismét nem érthetné, ha nem ismerné a magánál alsóbb és fensőbb lények valósulhatását, a tér határtalan betöltését s határtalan sok lehetséges lény helyét, idejét, lehető szabad cselekvéseit, tehát a lényeget és járulékot is, saját esetlegességének lényege mindezt magával hozza. Nem érthetne továbbá semmit az azonosság elve s az ész első elvei nélkül; s a mennyiben az értelem ott tisztán működik, az egész véges és esetleges világot sem érthetné teremtő lény nélkül. Az egyetemes eszmék, általános elvek s a Teremtő fölismerése tehát a lélek önértésének létkövetelményei. Aránylag legtökéletesebb ismerete azonban oly szellemi teremtménynek van, mely ezenfölül magát a tényleges külső világtól is megkülönböztetve, nemcsak általában ért meg minden lehetségest, hanem egyenkint is fölért minden egyéb valóságot. Vagyis ha az «én» magát öntudatával, minden más egyedtől is egyenkint megkülönbözteti, azonban a különböző dolgoktól különbözőképen ; máskép a fenyőfától, máskép a fűszáltól, máskép a tengertől, máskép a harmatcsepptől. Ezen
