Majunke Pál: A porosz-német kulturharcz története. 1. kötet - 60. évfolyam (Budapest, Buschmann Nyomda, 1897)
További készülődések a "kulturharczra"
BISMARCK MEGVÁLTOZOTT ÁLLÁSPONTJA 139 tévé hozzá Hatzfeld; „érdekükben áll, hogy Rómában maradjon.“ — A főnök: „Minden bizonynyal, de ő talán mégis megy. De hová? Francziaországba nem mehet; ott Garibaldi van. Ausztriába nem. Spanyolországba ? Én Bajorországot javasoltam neki.“ — Pillanatig gondolkodott, aztán mondá: „Nem marad egyéb számára, mint Belgium vagy Németország. Tényleg kérdést intéztek már, hogy nyújthatnánk-e neki menedéket. Nekem nincs kifogásom ellene: Köln vagy Fulda. Éz hallatlan fordulat volna, de nem érthetetlen és reánk nézve valóban hasznos, mert a katholikusok előtt olyanoknak tűnnénk föl, a milyenek valóban vagyunk, jelenben az egyetlen hatalom, mely egyházuk fejének védelmet nyújthatna s nyújtana. Az ultramon- tánok oppositiója elesnék minden ürügytől. Mallinckrodt a kormány mellé állna.“1) A két Reichensperget, a régi „katholikus párt“ kipróbált vezéreit is, most ismét új fegyverzetben látta megjelenni a csatasíkon. Ez annál inkább bántotta, mert tudta, hogy a két testvér sohasem provokált harczot, ellenkezőleg — mint pl. az alkotmány-viszály idején — inkább békítőleg léptek fel. Windthorstot mindenek előtt welfnek nézte, a parti- cularisticus elv képviselőjének, a mi az ő egész politikájának teljes ellentéte volt. Ha Windthorst a protestáns hannoverekkel, mondta a képviselőházban (1. f. 129. 1.), a centrumból kilépne, hajlandó volna a centrummal kibékülni ; mire Mallinckrodt azt felelte, hogy a centrum Windthorsttól és földiéitől nem tágít ; Windthorst „gyöngy, melyet a centrum méltó keretbe“ foglalt. x) A kanczellár folytatá : „Egyébiránt erősebb képzelőtehetségű emberek, kivált asszonyok, Rómában a pompát, tömjénfüstöt s a pápát látva az ő trónján s áldásával, hajlandók lehetnek katholikusokká lenni. Németországban, hol a pápát, mint segítséget kereső aggot látnák, mint jó öreg urat, a püspökök egyikét, ki eszik, iszik, mint a többi, tubákol, sőt talán szivart is szív, itt az nem jár oly nagy veszélylyel. No és végre, ha Németországban néhány ember katholikussá is lenne — én nem leszek azzá! — nem jelentene sokat, csak hívő keresztények legyenek.“ Hatzfeld azután elbeszélte, hogy „Koburg“ fejedelme leesett lováról, a nélkül hogy baja történt volna, mire a kanczellár megjegyzé, hogy ő „legalább ötvenszer bukott le a lóról, három bordáját törte össze s kétszer eszét vesztette.“
