Hammerstein Lajos: Isten létének érvei. Munkálatok - 56/2. évfolyam (Budapest, Buschmann F., 1893)

IV. Az önmagától való lény

Munkálatok 56. évfolyam.

dés, vájjon önmagától való-e, vagy pedig mástól. Es így megy ez tovább, míg végre egy önmagától való lényhez jutunk és ez a világ teremtője, az Isten.

Látja tehát fiatal barátom, hogy az okság elve a világ- rendi bizonyítás útján szükségképen Isten létéhez vezet bennünket. Minden létezőnek megvan a maga létalapja. A mi van, de egykor nem volt, hanem csak később lett, létének alapját önmagán kívül bírja, tehát van létoka. Az okság elve csakis a lett dolgok körében érvényesül. De itt aztán oly szilárd lábon áll, mint akár Pythagoras tétele a mennyiség- tanban.

Ha most már ily módon, az okság elvének segítségével bebizonyítottuk, hogy kell egy önmagától való lénynek léteznie, ezen lény fogalmából folytatólagosan a következő igazságokat fejthetjük ki: először ezen önmagától való lénynek föltétien szükségességgel olyannak kell lenni, mint a minő valóban ; lényegéből semmit sem veszíthet el, sem hozzá nem szerezhet ; másodszor, mint föltétien szükségességü lénynek mindennemű tökéletességekkel is kell bírnia. Ezekhez tartozik a többi között az is, hogy személyes, vagyis gondolkozó és akaró lény legyen. Tehát van egy személyes, végtelenül tökéletes Isten.

Ez utóbbival azonban egyelőre ne foglalkozzunk bővebben. Minthogy az ön támadása csupán az okság elve ellen irányúit, lehetőleg arra akartam szorítkozni, hogy ezen támadását visszaverjem.

Barátságos üdvözlettel zárva soraimat, vagyok

kész szolgája: Páter H.